Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
oda, aztán elmondták, hogy őket a leventékkel vitték ki, és hogy ki voltak képezve légelhárító ágyúkra. Felrakták őket egy nyitott vasvagonba, a közepére volt lecsavarozva a forgatható légvédelmi ágyú. És hogy az egyik sarokban rá volt a vagonra húzva egy pléh, ott tudtak megbújni, ha véletlenül rájuk lőttek. A golyó átvitte azt is, de ők hála az istennek nem kaptak. Mainzban találkoztunk komáromiakkal, idősebb korosztályból, de voltak ott nemesócsaiak, gútaiak, ekeliek és aranyosiak is. Aztán a gödrünkbe jött két ember: az egyik volt a Tóth Gyula, egy komáromi szabó, jóval idősebb, mint én. A Jókai utcában volt egy szabóműhely, ott dolgozott, az apám nála szokott bricsesznadrágot varratni. A másik egy újvári asztalos volt, azt hiszem, Horváth nevezetű, egy olyan jólelkű, finom emberke, már családos volt. Hogy hogyan vágódott az mihozzánk, nem tudom, se a Gyula nem ismerte, se mink. Talán úgy, hogy ezek a franciák vagy az algériaiak szabták ki, hogy ki hol lesz: ki volt karózva mindenkinek a szálláshelye, mentünk a sorban, megfogták az embereket és egy helyre dobtak néhányat, akkor kerülhetett hozzánk. Az újvári is jelentkezett valamilyen kinti munkára, és talán kiismerte, hogy énbennem bízhat meg a legjobban, rám bízta a jegygyűrűjét. Még mondtam is neki, hogy adja oda nyugodtan. Reggel én voltam a soros, begyújtani, meg kikaparni a hamut. Mikor befejeztem a dolgokat, lemostam a kezemet egy kevés vízzel, mert amint húztam ki a hamut, piszkos lett. Feküdtem volna vissza, egyszer csak nézem: te úristen, hol a gyűrű? Nincs meg a gyűrűm! Már reggel észrevettem, amikor keltem fel, hogy lötyög az ujjamon. Mindjárt futottam oda a tűzhelyhez, és kerestem benne, kerestem. Nem volt annyi hamu, hogy ne találtam volna, tízszer is majdnem szemenként átforgattam, nem találtam semmit. Hallottam, hogy már a Jenő meg a Sanyi fönt vannak:- Gyerekek, baj van - mondom nekik.- Micsoda?- Az újvári rám bízta a gyűrűt, leesett az ujjamról és elveszett.- Hát akkor keressük meg! - és jöttek velem keresni. Mikor visszajött az újvári, sajnálkozva mondtam neki:- Jaj istenem, infarktust kapok, annyira sajnálom.- Gazsikám - mondta -, ne sajnáld, ha tényleg így van, mit csináljunk? Nem tudtam magyarázatot találni rá: itt senki nem járt, idegen bese mert volna jönni közénk. És kérem szépen, Strasbourgban vallotta be a Jenő, hogy a Sanyi találta meg; alig eljöttem onnan a tűzhelytől, ő fölkelt, hogy latrinára megy, aztán valami csillogott, és megtalálta a gyűrűt. És ott adta el, talán negyven frankért Strasbourgban. Strasbourg Egészen október közepéig szabad ég alatt aludtunk, aztán vittek el Strasbourgba: hála istennek födél alá. Az EMKE kaszárnyába kerültünk, úgy volt kiírva. Nem tudom, minek a rövidítése volt, de az egy óriási nagy, két vagy háromemeletes kör alakú épület volt, egy erőd, hatalmas udvarral, körbe volt építve a tér, két bejárata volt. Olyan volt, mint a Tiszti pavilon Komáromban, hogy az egyik oldalban van egy folyosó, és onnan nyílik minden szoba. Minden huszonöt méterben volt egy lépcső fel az emeletekre. Egy mellékutcából jöttünk be a főbejáraton, mink a szélétől a negyedik szobában voltunk, a földszinten. Egy hosszú szoba volt, két sor emeletes 165
