Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
166 ágy, kilenc az egyik felén és nyolc a másik felén, ahol nyílt az ajtó. Én a kilences sorban voltam, mindjárt az ajtónál, fönt aludtam az emeleten. Sok ilyen szoba volt, úgyhogy ott körülbelül olyan hét-nyolcezer hadifogoly is lehetett. És többféle nemzet, legtöbben németek, aztán voltak magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok, ukránok. Nekünk, több szobának az alsó emeleten, egy német őrmester volt a parancsnokunk, az tartotta az ellenőrzéseket. Strasbourgban is találkoztunk földiekkel, voltak ott többen is, például vásárútiak, de már a neveiket nem tudom. Ott kerültem egybe az aranyosi hentes-mészáros legidősebb fiával, Szűcs Dénessel. A Szűcs bácsi annak idején az apámtól vett hízókat. Dini nagyon pedáns ember volt, ő volt a legelső, aki mosakodott Strasbuorgban. Volt az udvaron valami csap, és korán reggel - elég hűvös idő volt már akkor - csak azt látom, hogy a Dini ing nélkül csap alatt mossa magát. Tisztán, fessen járt mindig, és elhagyta a dohányzást is, volt benne kemény akarat. Ott már valamennyire feltápláltak bennünket, mert mentünk dolgozni. Az első pár nap bent voltunk, azt hiszem, kaptunk valami oltást is, az orvos megnézett bennünket, lemértek bennünket, elhelyezkedtünk, ismerkedtünk a környezettel, bakancsokat javítgattuk, satöbbi. Aztán kezdtünk kijárni munkára. Jöttek oda tolmáccsal valamilyen mesteremberek egy romeltakarító cégtől, az egész szobánk jelentkezett romeltakarításra. Kommandókban jártunk ki dolgozni - kommandóknak hívtak egy csoportot -, először csak azt a romot takarítottuk, ami az utcára ki volt dőlve. Aztán elkerültünk egy lebombázott utcába: ez egy villanegyedféle volt, a hajózható kanális mellett, ami ment át Strasbourgon, ott mind egyemeletes házacskák voltak, elég módos emberek lakhatták. Majdnem minden második házat bombatalálat érte, mentünk az utcán végig, azokat bontottuk szét. Járt ki velünk két algériai őr is, de a munkavezetők, csoportvezetők civilek voltak, azok magyarázták, hogy mit hogyan kell csinálni. Ott például még a fél téglát sem volt szabad beledobni a szemétbe, egy kőműveskalapácsfélével vertük le róla a maltert, olyan kis fogantyúja volt, mint a kutácsoknak van, tekertünk rá rongyot, hogy jobban lehessen fogni. Az ottani házaknak a kilencven százaléka vörösmárvány lapokkal volt kirakva; mikor azokat vettük le, nagyon kellett vigyázni, hogy ne törjenek el, vagy ha már el is volt törve, tovább ne törjön. Még a tizenöt-húsz centis darabot is ki kellett szedni, aztán azokat is biztos újrahasznosították. De később már nem kapartam a téglát, észrevette a mester, hogy engem másra is fel lehet használni, mozgékony ember voltam, nem féltem a magasságtól: mondjuk, volt egy háromemeletes tűzfal, fel kellett mászni rá az ablakokon, bekötöttem a drótkötelet a két faablak közé, aztán egy csőrlővel szépen elhúzattuk a falat, eldőlt. A cég állta az ebédet, de az is csak rübesuppét, tarlórépalevest adott. Munka közben persze keresgéltünk, és ha a romok alatt néha rábukkantunk ennivalóra, vagy befőttre, konzervra, vagy bármire, azt meghagyhattuk. De ha szeszt vagy bort találtunk - mert azt találtunk nem is egyszer -, azt rögtön elvették. Egyszer még egy Mein Kampfot is találtam, vagy egy kis, százoldalas francia könyvecskét: olyan kemény lapjai voltak, minden sarkán gyönyörű virágos motívumokkal, rövid francia versek voltak benne. Ezeket is sikerült hazahoznom, de aztán valahogyan eltűntek, nem tudom, hová lett mind a kettő. A kaszárnyánknak nem volt se ablaka, se ajtaja. Először papírral csináltuk be ezeket, aztán ahogy dolgozgattunk a romeltakarításnál, bontottuk az épületeket, és valami ép üvegtáblát találtunk, vagy valami ajtórámát, ami passzolt, felhasználtuk. Strasbourgban dupla, vékony üveg volt az ablakokban, olyan két-három centire egy-
