Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
164 látszik, hogy közben megtudták, hogy kint van valaki, mert jöttek az őrök kutyákkal. Nem messze egy szőlős nőtt ott, megműveletlenül, csak úgy el volt futva a föld tetején, az között árkok, valószínű árasztották, olyan hullámos volt a föld. Abban az árokformában lebújtam a szőlő alá, úgyhogy teljesen láthatatlan voltam. Ott vártam olyan jó három órát, míg észrevettem, hogy már nem fütyülgetnek, meg nem hívják a kutyákat. Hála istennek, nem jöttek el addig. De közben kivirradt, és gondolkodtam, most hogyan megyek vissza? Nagy láger volt az és volt egy kórháza is, az útnak a másik oldalán, a főkaputól olyan háromszáz méterre balra, a lágeren kívül. Fogtam magamat, és egy nagy kerülővel, hogy ne lássanak a lágerből, följebb mentem, aztán elmentem a kórházig, onnan meg bevettem az irányt egyenest neki a főkapunak. Amikor odaértem, mondtam, hogy a spitálban voltam. Weg, weg, mondták, hogy mehetek, így beengedtek. Azt az örömrivalgást, amit a Sanyi meg a Jenő csinált!- Hát így sikerült? Hogyan találtál ki ilyet? - kérdezték. Hát más mentség nem volt. És a krumplit is nyugodtan bevittem. Aztán kiderült, miért voltak kint az őrök: észrevették, hogy állítólag valaki arrébb kiszökött, azt keresték. Lehet, hogy kint voltunk hárman, vagy négyen is, az isten tudja. Ott egymástól is féltünk volna, hogy esetleg nem-e a gazda, mert ha megláttam volna valakit a ködben, nem tudtam volna, ki az. Egyszer a Jenővel mentünk ennivalóért, és kivel nem találkozók? Lakcsik Gyulával Écsről! Már ők jöttek az ennivalóval lefelé. Én is be voltam szőrösödve, le voltam soványodva, a Gyula is csont, bőr. Mikor elmentünk egymás mellett, nos néz, néz, néz, én is néztem őtet. Jaj de ismerős volt ez az ember, gondoltam magamban. Nézek hátra, a Gyula is hátranézett, olyan ösztönszerűen. Megállt, azt mondja:- Bajtárs, honnan ismerjük egymást?- Hát nem tudom, de ismerős vagy, az biztos. Nem jártál te gazdasági iskolába?- Nem, azt mondja. - Hol szolgáltál?- 52-es határvadász-zászlóalj. Néz jobban, egyszer csak azt mondja:- Hát nem ismersz meg, Gazsi? - így mindjárt-e. Összeölelkeztünk. De aztán a fogságban többet nem is találkoztam vele, csak akkor egyszer. Ő öregebb korosztály volt, hamarább is jött haza a fogságból, mint mink, az ellőtt keze végett; jött valami elbocsájtás, a rokkantakat eleresztették, úgyhogy 1945 őszén már otthon volt. Egy másik alkalommal jövök vissza az ennivalóval, nos látom, hogy az egyik veremben hat gyerek van:- Hova valósiak vagytok? - kérdem tőlük.- Komáromiak.- Komáromiak? Én is komáromi vagyok, de nem közvetlen komáromi, hanem megyercsréti. Hát én ismerlek titeket!- Maga ismer bennünket? - fölnéztek, de nem ismertek meg.- Hogyne, hát te vagy a Hezki, te meg a Csizmadia Laci - a Csizmadia gyerek velem járt elemi iskolába, de ő négy évvel fiatalabb volt éntőlem. A nővére, Erzsiké egy nagyon csinos lány volt, udvaroltam is neki, az apjuk kőműves volt. A másik egy református fiú volt, de azt is megismertem. Aztán mindjárt láttam, fogták a cókmókjukat és kivitték, nehogy véletlenül ellopjak valamit.- Gyerekek, ne féljetek, nem lopok el semmit - mert azért ment a csórás. Aztán összebarátkoztunk, azokkal is összejártunk. Kérdeztem tőlük, hogyan kerültetek
