Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
Borzasztó volt. így propagálták az idegenlégiót: akik jelentkeztek, ettek, ittak, nótáztak, teniszeztek, röplabdapálya volt ott, annyi kajájuk volt nekik, hogy kenyérrel dobálóztak, ezzel csalogatták az embert. És aztán majdnem mind ottmaradt a vietnámi háborúban. Legtöbben németek, de magyar is jelentkezett. Hallottam egy gútai gyerekről is, valami Dóca nevű volt, az kint is maradt Vietnámban, ott halt meg. Nem velünk volt, azt csak aztán hallottam, otthon, hogy ő is francia táborban volt és jelentkezett. De a szegény Jenő is: olyan szerencsétlenül járt. A fia Pardubicén volt katona, és a feleségével elmentek az eskütételre. Már jöttek haza és Nagymegyernél, a sorompónál elütötte őket a vonat, mind a ketten meghaltak. Mainz De aztán már kezdett javulni a helyzet. Átvittek bennünket Mainzba, az ottani tábor már valamivel rendezettebb volt, a koszt ott se nem volt ki tudja milyen, de talán azon már nem lehetett éhen halni. Kaptunk hatan egy kenyeret, tizenöt-húsz centiméter átmérője volt, három centi magas, olyan barna sárkenyér volt, mint a kovász, savanyú. Azt kellett pontosan hatfelé elvágni. Mindegyik nap más vágta el, azé volt az utolsó darab és a morzsa, úgyhogy azt mindenki igyekezett pontosan szétvágni. Később aztán már négy emberre jutott egy kenyér. Akkor már meg volt építve a konyha, elkiáltották németül, hogy essen, és akkor fel kellett menni a dombra a kajáért. Akkor voltam boldog, amikor soros voltam és én mentem a hatunknak az ebédéért, mert mindig találtam ilyen káposztatorzsákat, meg káposztaleveleket eldobva, akkor már volt azért káposzta is, és mindig szedtem a zsebembe össze - de ugyanezt csinálták a többiek is. Megvolt a számunk, hogy hányas lyukban lakunk, az szerint adták a kaját. Már volt káposzta leves, zabpehelyleves, meg tarlórépa-főzelék is volt, és az már nagy dolog volt. Semmi zsír nem volt benne, de mégis jobb volt, mint a napi két krumpli vagy két alma. Sokszor a dohány is nagy problémát okozott. Voltak algériai őrök is, néha bedobtak egypár cigarettát is. Röhögtek rajta, mert egymás hátán mászkáltunk a cigarettáért. Odamentünk a kerítés mellé, néha hagyták, hogy közel menjünk, néha elzavartak bennünket. Később, Mainzban, mikor már kenyeret is kaptunk, voltak olyanok, hogy képesek voltak elcserélni a porciójukat cigarettára. Ott már kaptunk havonta huszonnégy marha erős francia cigarettát, Gauloises-t, vagy Truope-t, olyan volt, mintha fenyőfű részpor lett volna dohánnyal keverve. Sok német abba halt bele, hogy csak a cigaretta, sokan ráfáztak erre. Nem volt olyan reggel, hogy nyolc-tíz halott ne lett volna. Ilyen volt a legyengülés, ráállt a latrinára, belepottyant, ott halt meg. Volt egypár magyar is, aki így járt a franciáknál, de főleg azok az idősebb németek - az rettenetes volt, Jézus Mária! Egyszer sikerült kiszöknöm a lágerből. Ez már akkor volt, mikor a krumpli elvirágzott. Gondoltam, hogy jó lenne kilógni. A gödrünk az első sorban volt a drótkerítéstől, és valakik már suttogták, hogy az éjjel voltak kint.- Gazsi, te vagy a legbátrabb - biztatott a Jenő -, menjél ki. Jött egy este nagy viharral, és meglestük, hogyan járnak az őrök. Köd is volt, szél is, volt őr biztos ott fönt is, de behúzódott, nem látott el odáig. Már előre kilestem, hogy nem egyenesítették el a földet, egy helyen a szögesdrót alatt volt egy barázda, azt megemeltük valami bottal, ott bújtam át, de így is vigyázni kellett az embernek, hogy a háta ne kerüljön a drótba. Mikor nem néztek az őrök, kibújtam. Aztán si került fölszed nem körülbelül olyan harminc-negyven darab krumplit. De úgy 163
