Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
162 hogy mi lett vele, hogy megvárták-e, vagy agyonlőtték, az isten tudja, mink erről nem tudtunk. Egy másik alkalommal, szintén menet közben, én is elájultam. Akkor is algériai őrök kísértek, és egy kisebb városon mentünk keresztül. Gyönge voltam, és még meleg is volt, úgyhogy nagyon ki voltam: észrevettem, hogy baj van velem, mert már kábult voltam, és a homlokom tiszta víz lett. Egyszer csak zutty, összeestem, már akkor jártányi erőm nem volt. Arra ébredtem, hogy két idős asszony bontsa ki az ingemet, hoztak ki vizet, azt öntögették belém, meg főtt krumplit tömtek a számba. De két katona is élesztgetett. Aztán valahogy magamhoz jöttem. Aztán voltam olyan helyzetekben is, hogy talán túlettem magam azzal zöldséggel, amit a levesbe főztünk és hasmenést kaptam. Éjjel azt vettem észre, hogy hopp, baj van - nem volt időm arra se, hogy kimenjek a latrinára. De nem keltem föl, gondoltam, hogy majd reggel kipucolom magamat. Amikor fölkeltem, semmit sem láttam a nadrágomon, csak mintha olyan főzelékes víz lett volna megszáradva. Fölkeltem, forgott velem a világ. Olyan gyönge voltam, hogy bottal kellett támaszkodnom. Úgy mentem ki a latrinára, és arra gondoltam, csak bele ne essek. Ha a láger mondjuk három-négyszáz méter széles volt, ötszáz méter hosszú, akkor a hosszúságában volt mondjuk hatvan-hetven méterenként egy nagyon hosszú latrina, hogy ne kelljen elmenni a láger másik felére. Kézzel ki volt ásva olyan hatvan centi széles árok, egy méter mély, olyan, mint a lövészárok. El lehet képzelni azt a bűzt nyáron, Jézus Mária! Ha vizelni kellett, akkor nem kellett átlépni, máskülönben az ember szépen átlépte, letolta a nadrágját, aztán abba beletojott. És aki belezuhant, az ott is maradt. Jött reggel egy gumirádlis kocsi, stráfkocsinak hívtuk, nem volt oldala, valamikor a fuvarosok jártak ilyenekkel. Az algériaiak szedték ki onnan olyan kampós bottal a halottakat, feldobták őket a kocsira, és vitték el. Végül már én is úgy lesoványodtam, hogy már csak negyvenkét kiló voltam: mikor bevonultam, körülbelül hetvenöt-nyolcvanat nyomtam. Ehhez még a hasmenés, és a fogaim is mind megmozdultak, gennyesek voltak, borzasztó volt. És ha a Jónás Jenő nincs, lehet, hogy nem élek. Egyszer idegenlégióba jelentkeztem volna, mert már lassan nem volt annyi erőm se, hogy felálljak. A gyerekek azt mondták, itt már meghalunk; már mind soványak voltunk, csont meg a bőr. Közvetlenül a mi táborunk mellett, egy sátorban toboroztak a légióba. Többen már jelentkeztek oda, mert ott rendes kaja volt.- Gazsi - mondta a Jenő -, inkább dögüljünk meg, de ne jelentkezzünk ezekhez! De aztán egy bizonyos reggel, gondoltam magamban, az istállóját neki, hát ezt már nem bírom tovább: elmegyek, jelentkezek, lesz, ami lesz. Nem szóltam a gyerekeknek, felöltöztem, amennyire fel tudtam, fogtam egy lécét, azzal támogattam magam, lassan elballagtam és beálltam a sorba, jelentkezni az idegenlégióba. Mikor odamentem, legalább ötvenméteres volt a sor. Aztán a gyerekek észrevették, hogy hiányzók, a Jenő tudta mindjárt, hogy ez a marha biztos elment jelentkezni. Előttem már csak olyan tíz ember volt, egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki hátul megfog és kiránt a sorból. A Jenő jött utánam:- Gazsi - azt mondta - az anyád hétszentségét, mit mondok az anyádnak, ha hazamegyek? Ez volt a legborzasztóbb, hogy „mit mondok az anyádnak...?”- Jenő - mondom neki -, igazad van, visszamegyek, haljak meg, de nem megyek légióba.
