Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
darabokkal vagy száraz tarlóval, gyommal, vagy aki már járt ki dolgozni, szokott behozni esetleg valami lécdarabokat, satöbbi. Egy idő után olyan csupasz lett a föld, mint az országút, ott minden zöld fel volt szedve, meg lett szárítva, hogy tudjunk egy kis tüzet gyújtani, csak hogy egyszer átforrjon az a víz. Egyszer a láger sarkán bologtam, olyan gödrös részben, valószínű, hogy homokbányák lehettek ott azelőtt. Olyan nádszerű valami nőt ott, meg vadcseresznye, bodzabokrok, és néztem, hogy a füvön másznak a csigák, a nád szárán meg olyan jó tízcentis szőrös hernyók, mint amilyenek a gyümölcsfán szoktak lenni. Úristen! Valamikor hallottam, hogy ezekben óriási sok vitamin van. Először négy darabot vittem magammal, aztán mindenestől, ahogy volt, belefőztem őket a levesbe. Mikor megfőtt, felrepísztettem a hasát, kinyomtam belőle azt a trágyát, ami meg volt úgy feketedve, egy kis vízzel kimostam belőle, lehúztam a bőrét és megkóstoltam. Szép fehér húsa volt neki, olyan édes savankás, de ehető. Volt ott egy komáromi, apja kocsmáros volt, a Duna-parton volt vendéglőjük, a Bakács Béla, szegény, ha élne, az megtudná mondani:- Gazsi - rám kiabált -, meg akarsz te dögülni? Hát mit akarsz te?- Gyerekek, én nem akarok megdögülni, pontosan azért. Aztán naponta öt-hat ilyen hernyót megettem. Az egyik délelőtt, körülbelül olyan fél tizenegy, tizenegy óra felé, észrevettük, hogy rengeteg francia gép jön messziről. Jöttek, húzták a trikolórt a láger hegyeit. Mindenféle típusú gép, ami csak volt a franciáknál a hadseregben, vadászgépek, bombázók, utasszállítók, keverve. A szomszédban volt egy magyar tanító, tudott franciául, az szokott fordítani, mert a hangosbeszélő is szólt valamit:- Fiúk - mondta -, vége a háborúnak, most tették le Japánban a fegyvert. Atombombáról még mink nem hallottunk ottan, már csak itthon hallottam meg, hogy mi történt. Május 8-ról se tudtunk akkor semmit, azt nem jelentették be. Az őrök nagyon szigorúak voltak. Általában a tisztek franciák voltak, de a katonaság az algériai volt. Nagyon goromba emberek voltak, rúgtak, ütöttek. Mindnek volt egy rövid puskája, és a fülén a kék micisapka, francia divat. A franciáknál is vermet kellett ásni, de nem csak az időjárás végett, hanem hogy agyon ne lőjenek bennünket. Ki volt adva, hogy este, napnyugta után nem szabad tüzet gyújtani - ha valaki tüzet gyújtott, azonnal odalőttek. Ebből aztán voltak sebesültek, de hogy lelőttek volna valakit, arról nem tudok. De volt ott halott emígy is, főleg az idősebb németekből, rengeteg. De a magyarokból is haltak meg. A franciáknál három helyen voltam hosszabb ideig - az első nagy lágerben,15 aztán Mainzban és legvégül Strasbourgban -, de közben voltunk kisebb lágerekben is. Egyszer, ez még Mainz előtt volt, mentünk át egy másik táborba. Nagy PG volt a hátunkra festve, prisonnier de guerre, hadifogoly. Sose felejtem el, a bakancsom föltörte a lábamat. Már nagyon fájt, kiültem oldalra és lehúztam, nem is kértem engedélyt. Csak akkor vett észre az algériai, mikor már elvonult a menetoszlop: nézett hátra, látja, hogy ott vagyok, és futott felém. Engem az úgy hátba rúgott! Mondta, hogy azonnal menjek, mert agyonlől. Fogtam a bakancsot, mezítláb futottam egy darabig, aztán nagy nehezen megengedte, hogy felhúzzam a cipőt. Sok ember kidőlt teljesen, már nem bírta, elájult, és azoknál ott maradt egy őr. Aztán 161 15 Az első francia hadifogolytábor - Kosztolányi Gáspár jegyzetfüzete szerint - valószínűleg Bingen lehetett
