Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
160 ugye annak a fele kiszóródott, kapkodtuk össze ott a láger mellett. Odaengedtek a drótkerítéshez, de mondták, hogy hozzáérni nem szabad. Azzal szórakoztak ezek az amerikai feketék, hogyan kapkodjuk a cigarettát. Sose felejtem el, egyszer olyan helyen mentünk ki, ahol érett a korai körte - ott rengeteg gyümölcsfa volt azon a vidéken -, már olyan jó körteszag volt.- Gyerekek, de jó volna enni, a fák alatt mennyi körte van! Ugorjunk ki egyszerre! És majdnem, mint a vezényszóra, negyven-ötven ember kiugrott a sorból. A tisztek ezt meglátták, elkezdtek kiabálni, a bokszosok jöttek géppisztollyal utánunk, és lövöldöztek a földbe. De viszont szedték a körtét ők is, egyik kezében a fegyver, a másikkal szedte, volt egy olyan kis oldalzsebünk, meg egy kis tarisznyánk, azokba nyomkodták bele. De volt ám let’s go!, let’s go!!, let’s go!!! Francia kézen Aztán valahogyan augusztusban az amerikaiak elbúcsúztak tőlünk, és átadtak minket a franciáknak. Mielőtt átadtak volna bennünket, adtak körülbelül egy hónapravalót - ha beosztotta volna az ember. Kaptunk két egykilós vagdalt húsos konzervet, kockakenyeret, néhány tábla csokoládét, savanyú cukorkát, talán három csomag Chesterfield cigarettát, vécépapírt, szappant, szóval ilyen végkielégítést. így néztek ránk az algériai őrök, folyott a nyáluk, mikor ettük - hát, azoknak sem volt kosztjuk, ott olyan szegénység volt. A konzervek nem álltak el egy hónapig, ez volt a baj. Fölbontottuk, és az a napon volt; bizony, másnapjára már éreztük, hogy szaga van, megijedtünk. És volt is hasmenés. Aztán mindenki kapott egykilós neszkávét, engem ott a franciáknál az tartott fönt - mindig csak egy kis késhegyet tettem egy pohár hideg vízbe, megkevertem és megittam. Azt annyira féltettem, hogy csináltam ingszárból egy kis zsákocskát, egy másik ingdarabbal bekötöttem az alsó részét, és a nyakamban hordtam, nehogy valaki ellopja, mert sohasem lehetett tudni. Amíg volt az amerikai tartalékból, addig valahogyan eléltünk. De aztán elfogyott az is. Jószívű voltam, adtam a kollégáknak is, mert én azért tudtam spórolni. Nagyon gyenge volt ott a koszt. Itt-ott egy kis ivóvíz, amihez hozzájutottunk, de az is nagyon kevés volt. Ott az volt a borzasztó, hogy egy hónapig naponta két zöld almát vagy két nyers krumplit kaptunk, slussz, az volt a napi adag. Egy egész hónap alatt nem kaptunk egyszer se kenyeret. Szinte hihetetlen, hogy az ember kibírta. Hoztuk magunkkal ezeket az amerikai pléhdobozainkat, azok voltak a főzőedényeink. Ástunk egy méter mély gödröt, abban voltunk benne, és a partban kiástunk egy odút, mint a partifecskéknek van, olyan negyven-ötven centi széleset, ez olyan kályha volt, oda tettük az amerikai pikszlit, és abban főztük a nyers krumplit vagy a nyers almát. Találtunk valami rozsdás szegeket, amivel átvertünk egy pléhet, amit egy másik edény testéből csináltunk, azon szépen reszeltük a krumplit bele a forró vízbe. Amikor megfőtt és elhűlt, olyan kétliternyi lilás lötty lett belőle: hogy aztán a konzervdoboztól lett olyan színe, nem tudom, de mindig lilásszerű volt. De abban se só, semmi. Szedtünk hozzá mindent, amiről tudtam, hogy azt az állat szereti - téptük a cicfarkot, mácsonyát, gyermekláncfűt, csóványt, vadrepcét, kákicsot vagy tarackot, úgyhogy megettünk a világon minden növényt, amit ismertünk. Az almával is ugyanazt csináltuk: nem ettük meg, hanem belereszeltük a vízbe, aztán tettünk hozzá zöldet. És nem fával tüzeltünk, hanem mindennel, amit találtunk: rongy-
