Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
de nagyon finom volt. És az a friss sült illat, mindig frisset hoztak, nem száraz kenyeret, mint később a franciák. De az amerikaiaknál is volt barna kenyér, azt akkor adták, ha mentünk útra. Állítólag az tovább marad frissen. A fehér kenyér, ha nem fogyott el, az estére kiszáradt, az már törött. A kenyérhez volt vagy tejes kávé, vagy kakaó, de mint a méz, olyan édes. Ebédre is főleg édesfélék voltak, rengeteg édes tészta, makaróni, marmaládéval, vagy gyümölcslevesek: a főtt étel az mind édes volt, ugyanúgy vacsorára is, de mind finom. És én még olyat nem éltem - naponta ötször ettünk -, mert a rendes ételeken kívül naponta kétszer kaptunk dinneres dobozt. Az körülbelül olyan huszonötször tizenötös csomag volt, háromnégy centi magas. Volt benne egy tizenöt dekás húsos, kolbászos, tojásos konzerv, finom volt; a konzervokon amerikai zászlók voltak, meg a Made in USA. Aztán volt benne öt keksz, öt darab savanyú cukorka, egy három-négy dekás csokoládé - juj, hát azt nem bírtuk jóformán megenni, annyi volt. Volt benne még öt darab összehajtogatott vécépapír, öt darab cigaretta, Chesterfield, Lucky Strike, vagy Old Gold, az az összehajtós gyufa, tíz szál volt rajta, de az a nadrágon is meggyulladt, és egy kis adag neszkávé egy kis pléhdobozban, négy kávét lehetett belőle csinálni. Az amerikaiaknál volt a legjobb ellátás, és a legjobb őrség is; az összes őr néger volt, csak a tisztek voltak fehérek. Volt minden héten alkalom valami munkára, hol valami csövet fektettek le a láger körül, hol valami alapot kellett kiásni, mert valamit építettek oda. Ilyenkor a hangosbeszélőn kijelentették, hogy tíz megbízható ember kellene, aki ért az ásóhoz, csákányhoz, és akkor jelentkeztem. Előfordult még az is, hogy vagont kellett kirakni: rizst, kockacukrot vagy kristálycukrot. Kimentünk, és munka közben, amikor kidőlt a zsák cukor, próbáltunk venni belőle egy marokkal, hogy majd otthon a lágerben jó lesz. Alul bekötöttem a gatyám szárát és a nadrágba szórtam. Meglátta a néger őr, és azt mondta, hogy kitenni mindent, nem engedett semmit se hazavinni, hogy inkább ott kell neki maradni, úgyhogy kiöntöttem a padlóra. De mikor autóval kihozták az ebédet, az őr odament a kajáért, odahozta nekünk a kalbászfélével sütött tojásrántottát, vagy valami édeset, és isten bizony, csak aztán evett ő: ugyanarról a tálcáról, mint amiről mink ettünk. Csodálkoztunk, hogy milyen jólelkű emberek a négerek. Ha kimentünk öten, ott legalább tíz fegyveres néger katona volt, de azok beállították a puskákat gúlába, leültek és csak itt-ott néztek ránk. Egyszer szintén kint voltunk munkában. Krumplit loptunk, csak úgy torkosságból, láttuk, hogy a parasztok ültetik a krumplit, és megörültem.- Gyerekek, jól lenne krumplit sütni!- Hogyan?- Hát ültetik, szedjünk fel belőle. Elmennek, nos megsüssük. Szedtem fel valami nyolc-tíz krumplit. Tüzelőnek szedtünk az avarból valamit, de gyufánk nem volt.- Menj - mondták a többiek -, magyarázd meg nekik, hogy mit akarunk csinálni. Aztán mentem oda feléjük, hogy kérek gyufát, de a krumplit vittem magammal. Meglátták a kezemben, fölugráltak, rám fogták a puskát - biztos azt hitték, hogy gránát van nálam. A krumpli kipotyogott a kezemből, és magyaráztam nekik, hogy gyufát kérek. Mondták, hogy ne, majd jön az étel. Nem engedték meg, ott is ugyanaz volt: mondta, hogy várjunk szépen, majd fogunk enni. Aztán ott is megjött az étel, és először nekünk adták. Én goromba amerikaival nem találkoztam. Ilyen heccölő amerikaival találkoztam, aki röhögött azon, amikor bedobta a kibontott doboz Chesterfield cigarettát, 159
