Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
Mink már olyanon is gondolkodtunk, hogy öngyilkos lesz, rágódtunk rajta, ilyenkor már az ember mindenre gondol. Aztán éjjel eltűnt a lovával együtt, az erdőn keresztül kijutott az amerikaiakhoz és bejelentette nekik - akkor tudtuk meg, hogy perfekt beszél angolul -, hogy itt van egy magyar határvadász-zászlóalj, akinek az az óhaja, hogy amerikai fogságba essen. Most el lehet képzelni azt a gyorsaságot: korán reggel, hajnalban az erdő hegyeit megjelentek olyan könnyű repülőgépek. Megijedtünk, hogy lőni fognak bennünket, de aztán láttuk, hogy papírosok jönnek a levegőből. Magyar röplapokat szórtak le nekünk, hogy ne használjunk fegyvert, nincs értelme a további harcnak és be voltak szépen nyilakkal rajzolva, hogy merre menjünk; nem térkép volt, de aki valamire értett a dolgokhoz, az el tudott igazodni rajta. Az volt az utasítás, hogy északnyugatra menjünk, ott rámegyünk a főútra, és ott az úttól egypár méterre befele, jobbról-balról tankok fognak állni. De nem kell félnünk, mert nem fognak ránk lőni, és azok között vonuljunk el egészen Dübenig.14 Akkor már a Kiss se mert szólni. És tényleg úgy is volt, két-három kilométert kellett mennünk, egyszer csak kiértünk az erdőből és megláttuk az országutat. Láttuk, hogy jobbról-balról páncélosok vannak minden ötven méterben, egymással szemben. Mikor bementünk Dübenbe, a század parancsnok úr már tisztelegve várt bennünket. Nagyon örültünk, hogy hála Istennek, megszabadultunk. De rögtön az elején megijedtünk, meglepetés volt. Akkor már csak egy könnyű német géppisztoly volt a vállamon. Jött parancsban, hogy a zárdugattyút lehúzni, és a tölténytárt kihúzni - akinek volt géppisztolya -, és kinyújtott kézzel menjünk. Elöl volt egy sor, az mind néger volt, második sorban néger, és harmadikban is. Olyan bokszos bőrűek voltak, sűrű, rövid hajuk volt, később aztán tomiknak hívtuk őket. Nem a fegyver volt az első, hanem az értékek, a karóra és a pecsétgyűrű - nem tették zsebre, dobálták bele egy edénybe. De azért a jegygyűrűket meghagyták. Tőlem nem vettek el semmit, akkor nekem nem volt se pecsétgyűrűm, se órám. Megijedtünk, hogy mi ez, davaj csaszi van itt is? Néztünk egymásra: na, gyerekek, kellett nekünk Amerika? Ezek nagyobb rablók, mint az oroszok. Persze nem mertük így mondani, de mindenkiben ez volt. A másik soron elvették a fegyvereinket: benéztek a csőbe, megfogták a cső végét, aztán durr, földhöz vágták, ott az a fa rész, ami a közepén volt, eltörött. Egy nagy halom összetörött géppisztoly volt összerakva. Mentünk tovább, ott meg a zsebeket, hátizsákokat kutatták át. Elvették a borotvát, a tűt, kést, ollót, meg minden szúróeszközt, ha ilyesmit találtak. Mikor rám került a sor, megtalálták a Hagerék képét, azt mondtam, hogy mutter, vater, família, aztán visszaadták, így menekült meg a fényképük. így volt kérem szépen a fogságba esésem, 1945. április 14-én. Amikor vége volt az átadásnak, körülbelül egy kilométert gyalogoltunk, ott volt bekerítve legalább olyan öthektárnyi tér tüskésdróttal. Egy ideiglenes láger volt, egész friss, lehetett látni, hogy esetleg egy nappal az előtt verték le a karókat, nem is voltak egyenesek, azokra volt ráhúzva az egysoros drótkerítés, két méter magas. Már akkor voltak ottan foglyok, már előttünk is hoztak oda, és jöttek utánunk is. Szabad ég alatt voltunk, ahogyan Isten megteremtett bennünket, mint amikor a marhák a karámba be vannak terelve. Még arra is emlékszek, hogy egy repceföld 14 Düben kb. 30-40 kilométerre van az amerikai és szovjet csapatok találkozási vonalától. A várost végül a szovjet csapatok foglalták el. 155
