Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
156 volt, már éppen kezdett virágozni, bimbóban volt. Tudtam, hogy éjjel hideg lesz, és a paraszt ész - tudtam, hogy a kukorica meg a repce begyulladnak, ha sűrűn össze vannak rakva, a zöldtakarmányt nem lehet magában hagyni, azért kevertük össze otthon mindig szénával, szalmával, hogy reggelre be ne gyulladjon. Téptem egy jó rakás repcét és ráfeküdtem. Egy órára rá azt vettem észre, hogy az oldalam tiszta víz: már olyan forró volt, izzott, hogy le kellett róla szállnom. Aztán jött a parancs, hogy mindenki készülődjön, szedje össze a holmiját, korán reggel visznek bennünket tovább autóval. Mindenki kapott egy úgynevezett dinneres csomagot, amit aztán később is mindennap kaptunk, ezen kívül kettő darab főzőcsokoládé-félét, csak vastagabb volt, körülbelül akkorát, mint a tenyerem. Az amerikaiak mindig azt adták útra, mert erő volt benne, és talán a széklet miatt is. Másnap reggel fölrakodtunk az autókra, mindegyikre harminc ember. A négerek vittek bennünket, és ezek olyan vakmerő sofőrök voltak, hogy én még olyat nem láttam. A Studebaker kocsiknak az oldalára rá lehet tenni a magasítót és mikor mentek a kanyarban velünk, megijedtünk, mert úgy kihajlott velünk az az oldalléc, mi az istennyila - te úristen! De nem szakadt ki egyetlenegy se, hogy az a deszka milyen anyagból volt, nem tudom. És azon röhögtek, hogy félünk. Sőt, egyszer azt is megcsinálta egyik sofőr - ezt lehetett látni a hátsó ablakon -, hogy a lábait tette a kormányba és azzal vezetett. És integetett hátra, lássátok? Ilyen játékosak voltak ezek a fekete katonák. Amerikai lágerek Akkor már csak hárman voltunk a zászlóaljból, Jónás Jenő, Horváth Sanyi meg én, a repceföldről már hordták szét az embereket, egyiket ide vitték, másikat oda. Az volt az érdekes, hogy mind a hárman megyercsiek voltunk, 1923-asok, együtt vonultunk be és a határvadász-zászlóaljban voltunk együtt, csak ők a harmadik században szolgáltak. Amikor megint összetalálkoztunk, meglepődve néztek rám:- Hát te itt vagy?- Jenő, Sanyi - mondtam nekik -, most már ne hagyjuk el egymást, ha egyszer itt vagyunk. A tiszteket még korábban különválasztották, a repceföldön már nem láttunk egyet se. Az elejével volt ott még egy megyercsi gyerek, a Bese Béla. Jó ismerős volt, pár hónapig az apámnál volt pásztorgyerek. Tudom, hogy a Harz hegységben még velünk volt, ott adott nekem húsz márkát, mert nagy kártyás volt, elnyerte mindenkinek a pénzét. De szegény, azt még máma se tudom, hol vált el tőlünk. Aztán már csak a fogság után találkoztunk. Ügyes gyerek volt, ő volt a legjobb tornász Megyercsen a levente tornászcsapatban, az összes tornabajnokságot ő nyerte, nagyon jó magasugró is volt. Álló helyből szaltót csinált, előre, hátra, nem is kellett nekifutni - egy egyszerű falusi gyerek. Csodálkoztam rajta. Mondtam neki, hogy tanítson meg rá, de hiába, nem létezett: szénán próbáltam, előre, hátra, de nem sikerült. Körülbelül olyan tíz órára érkeztünk meg arra a helyre, ahol szépen megmagyarázták, tolmács által, hogy fertőtlenítve leszünk. Az direkt egy kiépített egészségügyi állomás volt, szabadban volt, nem falak között, az is csak egy egybekerített rész volt. Ott csak fertőtlenítettek, regisztráltak és mentünk tovább. Kettes sorba kellett állnunk, és láttuk, hogy egy óriási sor, körülbelül olyan tizenöt-húsz teherautónak a pótkocsija volt, mindegyik olyan hat-hét méter hosszú. Végig lehetett rajtuk
