Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
154 tűk, hogy nem-e jön repülőgép, vagy valami. Talán hallani már hallottam autósztrádáról, de mint fiatal nem is tudtam úgy felfogni. Csodálkoztunk - ment az egyik országút, két sáv, átmentünk a másikra, az is kétsávos volt - te úristen, ilyen utak vannak Németországban? Dessauon keresztül, ahol a Junkersokat gyártották, éjjel mentünk. Nem sokat láttunk belőle, csak az égő romokat, az is borzasztóan megvolt bombázva. Arra is emlékszem, hogy voltunk egy kis városkánál, Dessauhoz közel. Délelőtt tíz órára ki voltunk rendelve a főtérre, olyan kis tornyos épület volt a városháza. Egy pódium volt ott, valami ünnepély készülődött. Tizenöt-tizenhat éves gyerekek voltak oda rendelve, lehettek olyan százötvenen, kétszázan. Azt már nem láttam, hogy fegyvereket is kaptak volna, csak azt, hogy öltöztették őket az SS-egyenruhába - a saját szüleik. Szónoklatok is voltak, meg annyi kézlendítés, meg a Heil Hitler, minden gyerek csinálta. Végig kellett néznünk az egészet. Te úristen, gondoltam magamban, ha nekem ilyen fiam volna, és látnám, hogy a feleségem öltözteti fel SS-ruhába... És nem lehetett látni, hogy sírtak volna azok az asszonyok. Annyira hittek Hitlerben, még akkor is, amikor már úgy össze voltunk szorulva, hogy volt mondjuk kétszáz kilométer a két front között. Fogságban Éjjel már az orosz torkolattüzeket lehetett látni, még a földmozgást is éreztük. Tudtuk, hogy az oroszok nincsenek húsz-huszonöt kilométernél távolabb, már addig is erőltetett menetben mentünk előlük. A végén aztán nagy nehezen beérkeztünk egy erdőbe, olyan hat-hét kilométerre Düben városától. Ott állomásoztunk pár napig. Egyszer észrevették bennünket az amerikai gépek, valószínű azért, mert füstölt a gulyáságyú: odalőttek, kilőtték még a kondért is. Nem nagy támadás volt, de akkor is bujkáltunk a fa mellé. És már akkor ott valahogy úgy bele voltunk savanyodva a dologba, nem is féltünk annyira, akkor már nem volt az a nagy pánik, csak az elkeseredés. Teli voltunk tetűvel, már koszt is hol volt, hol nem volt, nem volt már rendes utánpótlás. Aztán a századparancsnok úr - akkor már főhadnagy volt - kikérdezte a zászlóaljat, mit csináljunk, megvárjuk az oroszokat, vagy megyünk az amerikaiakhoz? Tudta, hogy kivel lehet beszélni, mert voltak köztünk szocialista érzelmű emberek is, és nyilas érzelműek is - a Kisstől biztos nem kérdezett semmit. Tőlem is megkérdezte:- Én száz százalékban nyugatra szeretnék menni - mondtam neki -, félek az oroszoktól, megmondom őszintén. Az emberek kilencven százaléka azt mondta, hogy az amerikai fogságot válaszsza. A tisztjeink is és mink is meg voltunk győződve, hogy inkább meneküljünk az oroszok elől, azoktól még talán a legnagyobb kommunista is félt. Rossz hírük volt, hogy nőket megerőszakolnak, meg minden, és ami borzalmat leírtak abban az Ossendowski-könyvben, hogy hogyan pusztították el az ukránokat, meg hogy az összes értelmiséget kinyírták jóformán. De az amerikaiakról meg nem tudtunk semmit - már közel voltak, olyan tíz kilométerre, volt ott egy kisebb repülőterük olyan könnyű gépekre. De már az oroszok ott voltak, nem messze, jöttek utánunk. Aztán a század parancsnok este összehívta a megbízható embereit és elmondta, hogy elmegy az amerikaiakhoz.- Gyerekek, reggelre én már nem leszek köztetek, de ne ijedjetek meg!
