Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
lett várnunk, míg leég ott az a valami, aztán megkerültük és a másik oldalon mentünk el. Ott nem összefüggő erdők voltak, hanem volt olyan csomó erdő, aztán szántóföld, csomó erdő és megint szántóföld. Olyan volt, mint itt a Záhorie, hogy vannak erdősávok, amik között homokos föld van: az a rész is tiszta homok volt, Cottbustól Dübenig, én mindiga sáros homokot rugdaltam minden erdőben. Mikor vonultunk át Cottbuson, már le volt égve. Az rettenetes látvány volt. Hajnalban mentünk át, virradt, akkor már lehetett jobban látni, mindenhol csak a csonk kéményeket láttuk, meg a tűzfalak álltak, borzasztó pusztítás volt. Ott nem lehetett élőlényt látni. Láttam olyat is, hogy amint a bomba szétvitte az épületet, a hangversenyzongorát kivágta az ablakon, és ott lógott félig megdőlve, két lába kint volt, a fal valahogyan felfogta. Valamikor akkor voltunk utoljára épületben, mikor ott átvonultunk. A városon kívül volt egy erdőcske, és annak a szélén olyan kis tisztásféle volt, ott találtunk egy modernebb kis épületet, én úgy vettem észre, hogy valami iskolaféle lehetett, de se ajtaja, se ablaka. Ott pihentünk egy éjjel. Teli volt szalmával, már ott is aludtak biztosan, és megint annyi tetűt kaptunk ott, hogy az rettenetes. Egyszer azt vettük észre éjjel, hogy óriási égett szag van. Az úttól körülbelül százötven-kétszáz méterre volt egy major, az égett egy erdőrésszel. A tulajdonos valószínű nem volt otthon, mikor meggyulladt. Egy jól öltözött ember egy majdnem új kerékpárral futott, futott, futott, aztán ledobta a biciklit, és elszaladt be az udvarba. Egyik kitalálta, hogy lopjuk el a biciklit - el is lopták.- Gyerekek - mondta a Szabó -, hát mit csináltok ilyen őrültséget? Ha utánanéznek, ezért ki is végezhetnek a németek, tudjátok, mit csináltok? Aztán eldobtuk, isten bizony, pedig szép új bicikli volt. Míg Pinnowból elértünk Dübenig, talán kétszer vagy háromszor is elvették tőlünk a fegyvert - jöttek valami német alakulatok, azoknak oda kellett adni. Mikor olyan hírek jöttek, hogy talán majd valami fordulat lesz a németek javára, akkor megint fölfegyvereztek bennünket, és akkor már féltünk, hogy bevetnek bennünket. Amikor meg lefegyvereztek, megörültünk, hogy nem vagyunk megbízhatóak, és nem leszünk bevetve. És persze annak is örültünk, hogy nem kellett cipelni. De azt tudom mondani, hogy jól taktikáztak a tisztjeink, az biztos: végrevittek minden parancsot, de azért ha lehetett, mentettek bennünket, jóindulatú emberek voltak. Nem voltak bátor kinézésüek, de jól gondolkodtak. Egyetlenegyszer lőttem röpülőgépre életemben, ez valahol Cottbusnál lehetett, a visszavonulás elején. Alacsonyan szálló gépek jöttek, és a német parancsolt, hogy lőjünk, ha közel jönnek. Tartotta támasztéknak a hátát, mert a földi támaszték nem erre való volt. Az ágak közül próbáltam lőni, de nem volt semmi találat. Nem szalvéval lőttem, hanem lassúra beállítva. Körülbelül a repülő elejére, a propellerre céloztam, hátha a törzsét eltalálom, de hát az olyan három kilométerre lehetett hozzám, hogyan találhattam volna el géppuskagolyóval - még nehézgéppuskával is nehéz lett volna. Hála istennek, nem vettek észre, mert ha meglátnak, akkor szétnyírnak bennünket. Ez az egy eset volt, amikor ellenségre lőttem a háború alatt. Arra is pontosan emlékszem, mikor mentünk át azon a főúton, ami Drezdából Berlinbe megy. Három-négy ember mehetett át egyszerre, de rohanva. Ezek a hoszszú tűlevelű fenyők voltak ott, kimentünk szépen az erdő szélétől, az útig volt körülbelül olyan négy-öt méter távolság, fák nélkül, ott le kellett feküdni az út padkájába, aztán a tiszt mindig adta a parancsot, hogy most indulj, indulj, indulj. Mindig azt les-153
