Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
140 melyik faluból, közel Adony mellett, egy gyerek, Kónya Laci, ment haza szabadságra, és ott hallgatta, hogy hogyan járt: valami bombatámadás volt Adonyban, és mind a két lábát elveszítette. És szegény, nem tudom honnan tudta meg a címemet, mikor hazajöttem fogságból, körülbelül fél évire rá kaptam egy levelet tőle, hogy hogyan járt. Mink elég jó módban éltünk, és arra kért, nem-e tudnánk valami használt ruhát küldeni, mert nagyon le van szegényedve. Újra nyugaton, pihenőben Adonyban bevagoníroztak bennünket, és egészen Kismegyerig mentünk. Győrben megint nem volt hely, és Szabadhegyet is már régebben elfoglalták a német katonák. Parancs jött, hogy a zászlóaljtörzs Pannonhalmára megy, a századok meg Écsre. Écs három részből állt, volt az Óécs, a legöregebb része, ott van a templom és a községháza, oda lett elszállásolva a második és a harmadik század, aztán volt a Hegy, a helyiek úgy hívják, hogy Hogy; hegyoldalban volt, be volt akácfákkal nőve, ott volt olyan tizenöt-húsz, nagyon régi nádfödeles ház. Mi, az első század Écsújtelepre kerültünk. Egy apácazárda volt ott, óvodát üzemeltettek benne. Kis emeletes épület volt, egy szakasz csak nagyon szűkén fért el benne - még állva is, nem még fekve -, úgyhogy a folyosókon is feküdtünk. A századparancsnokunk egy ötven év körüli budapesti zászlós volt, a nevét már nem tudom, valami tisztviselő lehetett, de nagyon finom, értelmes, rendes ember volt. Ha valami kellett neki, mindigjött hozzám, „Gáspár, intézze el nekem ezt és ezt.”- Kosztolányi fiam - mondja nekem a második nap -, maga ugye falusi ember?- Alázatosan jelentem, igen.- Nem tudna jó házi tejet szerezni a faluban?- Igen, alázatosan végrehajtom. A faluban mindjárt találkoztam olyan asszonyokkal, akik mondták, hogy itt is van tej, ott is. Bementem egyik házhoz és kaptam tejet. Egy idős házaspár volt, meg egy fiatalasszony kisbabával, Bögiéknek hívták őket, kisparasztok voltak. Aztán többször is elmentem hozzájuk és lassan összebarátkoztunk. A tisztjeink mindig azon tanakodtak, hova lehetne legalább egy rajt kihelyezni, mert a zárda szűk hely volt. És közben megint olyan köhögős lettem, megfáztam.- Gáspár, idefigyeljen - mondta Bőgi bácsi -, hát miért nem jönnek ide? Üres a kis magtárunk. Van vízmentes ponyva, ott a friss szalma, nemrégen volt elcsépelve, hozza ide a raját hozzánk. Másnap elmondtam a zászlósnak, milyen ajánlatot kaptam.- Jaj, az isten áldja meg magát, de jó, megmentett bennünket. Milyen emberek azok?- A vő kint van a fronton, a fiatalasszonynak van olyan két hónapos kisbabája, a bácsi elég idős, lehet olyan hetvenéves, és a néni is. A kukoricájuk meg a krumplijuk még kint van a földeken.- No és maga ért ilyen munkához?- Alázatosan jelentem, én parasztember vagyok, zászlós úr. Aztán ment és jelentette a Kiss századosnak. Olyan feltétellel lehettünk ott, hogy minden reggel jelenteni kellett, hogy az egész raj egészséges és semmi változás nem történt. Át is költöztünk a Bögiékhez, de a rajunk az ennivalót a zárdában kapta, én szoktam elmenni érte, pláne vacsoráért, mert az ebédet megkaptuk kint, ahol gyakorlatoztunk. Egyszer valami paprikás krumpliféle volt:
