Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kosztolányi Gáspár

141- No Gáspár, mi van vacsorára? - kérdezte Bőgi néni.- Valami paprikásféle.- Hús van benne?- Nem látok benne.- Öntse oda a disznókéba. Szeretik a diós tésztát? Hívja meg vacsorára az embereit.

Az egész rajomat megvendégelték. Ott ettem először életemben diós tésztát, mert nálunk Csallóközben nem volt divat. Egy jó nagy lavórral csinált a Bőgi néni. Cukorrépát is termeltek, kaptak utána cukrot a gyártól:- Van cukor elég - mondta -, rakjon két-három púpos evőkanállal a tésztára. Fele dió legyen, a cukrot ne sajnálja.

Én nem voltam sohase nagy borivó, de borral is kínált a Bőgi bácsi:- Gáspár, mönjön le a pincébe - ö-vel beszélt az öreg, az nem écsi ember volt -, ott a slág, és szívja mög jól a hordót.

Bögiéknek egy lovuk volt, a másikat elvitték a németek. A sok munka meg kint volt. Be volt fogva egy ló meg egy tehén, úgy hordta szegény öreg a répát be az udvarba, talán két kilométerről. Aztán az összes kukoricát, répát, tököt behordtuk nekik, a tökmagot kiszedtük, megszántottuk a földet, segítettünk szüretelni, mert valami szőlőjük is volt, két pincével. De nem bántuk, mert az egész rajunk nem ment a veszprémi útra havat hányni a többiekkel, mert már volt közben hóesés. A fiatalasszonynak, az Ilonkának volt egy férje, Lakcsik Gyulának hívták, kint volt a fronton. A kislányuk, az Évike akkor lehetett olyan két hónapos, a Gyula nem is volt otthon, mikor megszületett. Aztán találkoztam is vele, egyszer hazajött szabadságra, jóképű gyerek volt, olyan bajuszkája volt neki. A fronton átlőtték a kezét, és úgy forrott össze a csont, hogy kicsit görbe lett az alsó karja, de azért tudta mozgatni. Csak egy-két napig volt szegény otthon, vissza kellett neki menni. Még nagyon el is köszönt tőlünk, hogy segítettünk, mert ő akkor nem is tudott volna nagyon mit csinálni.

Már az első szombaton kaptam mindjárt szabadságot. Az apám haverjának, Dezső Kálmánnak a mostohafia, a Vörös Zoli volt a századírnok: ahányszor akartam, mehettem haza, úgyhogy míg Écsen voltunk, majdnem minden szombaton otthon voltam. A másik írnok meg a Fél Kálmán volt, ő szintén aranyosi fiú volt. Színész volt, táncos, mindig kasztanyettával szokott táncolni, nagyon finom gyerek volt. Félzsidó volt- szegény gyerek, az annyira félt:- Ne félj, Kálmán - mindig nyugtattam -, itt ezt senki se tudja - és nem is volt semmi baj vele. Jó gyerekek voltak, mindig mentem utánuk:- Igen szeretnék szombaton hazamenni! - és már írták is ki az eltávozást, rányomták a pecsétet. Nyílt parancs volt, ha igazoltattak is bennünket, nem kellett félni a nyilasoktól.

Közben gyakorlatozásra is jártunk. A domboldalban volt egy árok, amit az esők mostak ki, tele volt akácfával, azon mentünk föl egészen egy fenyőerdőig, ott volt gyakorlótér. Voltak közöttünk a zászlóaljban megyercsi gyerekek is, és ahogyan ment a beszéd, valamelyik azt mondta, hogy a Kosztolányi milyen jó céllövő.- Kosztolányi, lőtt már maga pisztollyal? - kérdezték a tisztek.- Alázatosan jelentem, még nem lőttem életemben.- Ne mondja már, tud maga lőni!

Elővettek egy gyufásskatulyát, és olyan tíz méterre rátették a deszkára, hogy próbáljam ellőni. Fogtam a pisztolyt, durr, szétröpült. Hát hogy a fenébe? Az millió-