Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kőrös Zoltán: Előszó
13 még a tisztjeiknek sem, így legtöbbször harc nélkül adták meg magukat. Nemegyszer az is előfordult, hogy a katonák és a parancsnokaik kimondottan keresték a hadifogságba esés lehetőségét, hogy így végre befejezzék a háborús részvételüket. Mindez nem azt jelenti, hogy ne találkoztam volna olyan esetekkel, amikor a fogságba esés lefolyása egészen drámai volt: Jöttek az amerikai páncélosok. Mi német ruhában voltunk, de nem volt fegyverünk - kimentünk az utcára és integettünk, ők meg csokoládékat dobáltak. Egy zonci gyerek elkezdett futni az udvaron keresztül, utána lőttek, és átlőtték a combját - nem tudom, megijedt, vagy mi a fene. De mivelünk, akik nem futottunk el, azokkal normálisan beszéltek. (Molnár Lajos, valahol Jéna környékén, 1945. április 1. után) Másnap reggel mozgott a föld, jöttek, mint az ördögök, meg átrepültek felettünk. Egy katona kiszállt a tankból - fekete volt, akkor láttam először négereket. Kihúzott a gödörből, sírtam, ő meg csak csitítgetett. Valamikor az iskolában ilyen buta könyvek is voltak, meg a tanító is mondta, hogy a feketék megeszik a fehéret - mindjárt az jött az eszembe. Le voltunk fogyva, koszosak, minden, aztán a Rozskai alezredes adta ki a parancsot, hogy jöjjünk mind fel. Egy gyerek nem jött fel, az abban a lyukban meghalt, biztos az ijedtségtől. Azt mondja neki a Rozskai, hát istenem, itt haltál meg? Maradj is itt. (Ivancsík Ferenc, Berlintől nyugatra, 1945 tavasza) Az orvosok vigasztaltak bennünket, ne féljetek, leányok, most már itt lesztek a kórháznál, már sehova nem mehettek, mert már éjjel megszállnak az amerikaiak. Mindenki kapott vöröskeresztes jelvényt, és egy pincében töltöttük az éjszakát. A fehér zászlókat kirakták mindenhol Weidában az ablakokba, de az SS-katonák leszaggatták őket, úgyhogy nagyon veszélyes volt a helyzet az utolsó percig. Éjszaka megszálltak az amerikaiak, aztán minket is alkalmaztak mint konyhai kisegítőket a kórházban. (Erneczné Csintalan Gizella, Weida, 520. komáromi kisegítő vöröskeresztes kórház, 1945 áprilisa) Úgy estünk angol fogságba, hogy angol katonát se láttunk. Estére elérkeztünk egy házhoz, bezörgettünk, hogy a padlásra megyünk föl aludni, valami harmincán. Éjjel nagy csönd volt, reggel jött egy százados, fiatalabb volt, mint mink, olyan gyorsan kalapált kis tisztecske és mondta: Vegyék tudomásul, hogy teljesült az önök álma, végre fogságba estek. És hogy be fogunk menni a városkába és leadjuk a fegyvereket. (Holbay Hlavicska László, valahol a Weser-parton, 1945 áprilisa) Már bent voltak az amerikai katonák a falu közepén, ott állt a tank, leselkedtünk ki a nagykapun a parasztnál. Összefogolóztunk, húszan-huszonöten, elő a fehér zsebkendő, nos mentünk oda a tankhoz. Tekergette az ágyúcsövét, fehér csillag volt rajta, de nem jött belőle ki senki se. Mi az isten lesz itten? Egyszer csak fölnyílt a teteje, az amerikai tartotta a géppisztolyt, nem tudta, hogy kik vagyunk. Hiába mondtuk, hogy ungar, nem értette meg. Aztán mondtuk, hogy Budapest, Budapest. Kiugráltak valami öten, nos egyik egy magyar volt, rögtön az első tankban, Veszprémből, zsoldos katona. Hát, gyerekek, ilyenekkel akarják a hazát védeni a németek? Aztán kérdezte, vannak itt német katonák? Voltak velünk tartalékosok is, lehettek olyan húszán, huszonötén abban a pajtában - ki, fel a tankra, ahány oda fért, nos vitték őket. És mink? Hogy mink maradunk. Nem bántottak bennünket. (Monozlai János, Eime, 1945. április 6.) Nem értettük az amerikai katonát, mit mond, valami olyant mondott, hogy leckó. Aztán még valamit mondott és integetett a puskával. Én jöttem ki az elsőnek,