Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kőrös Zoltán: Előszó

14 reszkető kézzel. Nekem nyomja a puskát és mondott valamit, nem értettem. Hát csak azt kérdezte, hogy ki vagyok, mi vagyok. Aztán először szlovákul mondtam, hogy voják, de hát nem értette. Aztán mondtam, hogy magyar, ungarisch, nem értette azt se. Másik odajött, annak is ugyan úgy elmondtam, azt mondta mindjárt a másiknak, hogy hongri. Aztán integetett, hogy maradjak itten. De hát minek maradjunk itten? Hát mit csináljunk? Mondom az Istyinek, tudod mit? Megyünk utánuk, már ők nem fognak minket bántani. De igen közeire azért csak nem mehettünk, mert azért veszélyes volt, itt lőnek, ott lőnek. (Vincze István, Wesendorf környéke, 1945. április eleje)

Nagy dübörgésre ébredtünk, már az angol tankok jöttek be. A kaszárnyában felhúztuk a cserepeket, és lássuk, hogy két hatalmas tank megállt úgy húsz méterre a bejárattól. Tizenöt perc után egypáran kijöttek a tankokból, le volt állítva az udvarba két darab géppuska, de semmilyen ellenállás nem történt. 11 óra tájban mindenkinek el kellett hagyni a kaszárnyát, sorakozó az udvaron, akkor láttuk, hogy mennyi a katonaság. Magyarul tolmácsoltak mindent. Mindenki az élelmet emlegette, mikor kapunk valami ennivalót. Másnap délelőttre ígérték, hogy kapunk valamit, és úgy délfele kaptunk is levest. Visszamentünk a kaszárnyába, ott körülnéztünk, kutattuk a helyiségeket - lássuk, egy szobában a földszinten összedobálva a pisztolyok, távcsövek. Mentem tovább, ott már fel volt törve egy ruharaktár, kötegekbe voltak a fehérneműk, aztán átöltöztem tisztába. (Kiaszta Zoltán, Itzehoe, 1945. május eleje)

A szentesszabadkai huszárhadosztályhoz átszöktünk, aztán azokkal vártuk meg a háború végét. A hadosztályparancsnok elment az amerikai tiszturakhoz és megbeszélte, hogy mikor menjünk megadni magunkat. Azt mondták, vigyázzunk, mert aki déli tizenkét óráig az Enns hídján átmegy, az őhozzájuk kerül, aki a hídnak emezen az oldalán marad, az az oroszokhoz kerül. És úgy is volt, ott állt az orosz meg az amerikai katona a híd közepén, mindkét oldalról, és mi meg mentünk keresztül. Aztán este egy hatalmas nagy rozstáblába telepedtünk le. Reggel jött az amerikai hadosztályparancsnok dzsippel, bocsánatot kért tőlünk, hogy ne haragudjunk, hogy az első éjszaka ilyen volt, de ígéri, hogy a következő födél alatt lesz. (Balázs László, Enns folyó mellett, 1945. május 8.)

Amerikai fogságba kerültünk, két nap voltunk ott. Talán az örömében mindenki az utcán volt, mink is, egy csoportban. Körülvettek az amerikai katonák, osztogattak cigarettát, meg csokit, adtak egy kenyeret, egy konzervet mellé. Aztán megkérdezték, hogy hova akarunk menni: maradunk itt, vagy megyünk haza? Hát mindenki csak haza akart menni, hogy mi lehet otthon. (Kovács András, valahol az Elbától nyugatra, 1945. május eleje)

Nagyon fontos tényező volt - mind a fogságba esés pillanataiban, mind később is - a két ellenséges fél közötti kommunikáció. A szövetséges katonák a fogságba ejtés feszült helyzetét a rászegezett fegyverek, az erélyes mutogatások univerzális nyelvével oldották meg, ami érthető volt minden friss hadifogoly számára. Érthető módon, német környezetben a német nyelv szolgált mint lingua franca. Mind a szövetségeseknél, mind a nagyobb nem német katonai alakulatokban mindig akadt valaki, aki legalább alapfokon beszélt németül. A német nyelvtudás magyarok esetében főleg a tisztek körében, akiknek a német volt a második katonai nyelve, általános volt, de nem volt ritka azok között a sorkatonák és leventék között sem, akik az eleminél felsőbb fokú iskolákba jártak. És ahogyan erre még később rámuta-