Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kosztolányi Gáspár
132 Sorozás és bevonulás Gútán soroztak be 1943 szeptemberében. Ugye a sorozás az fordulópont volt minden férfi számára, mert aki nem vált be, azt ügyetlennek tartották. Mi, megyercsrétiek Violinnál szálltunk fel a vonatra, a megyercsiek meg a megyercsi állomáson. Gútán megjelentünk egy orvosi bizottság előtt, persze levetkőzve, kisgatyában, aztán a végén le kellett tolni a gatyát is, de azt csak egy pillanatra. Megnézték, hogy mire alkalmas az illető: látták, hogy jó lábam van, a gyalogsághoz voltam besorozva. Aztán akit besoroztak, annak be lett szalagozva a kalapja, a szalagárusítás már meg volt szervezve, olyan búcsúféle volt olyankor a sorozóhelyen. Körülcsavartuk a kalapot, a kalapról vállunkon is lógott egypár szalag, úgy jöttünk ki az állomásra. Akinek volt ismerőse, a sorozás után elment vendégségbe, például engem távoli rokonaim, a Szabóék hívtak meg. Volt két helyes leányuk, az Ili meg a Manci, aztán kikísértek az állomásra és jöttünk haza. A háború után még udvaroltam is a Mancinak vagy két évig. 1944 őszén lett volna a bevonulás, de mink már korábban mentünk. Nyáron megkaptuk a behívót Komáromba, apámnak a legnagyobb bánatára, mert akkor már tényleg egy komoly munkás voltam, majdnem helyettese, intézője, én vezettem az embereket. A Monostori erődbe vonultunk be 1944 júliusában, az egész Komáromi járásból, voltunk ott pár ezren, mindenféle fajta katona. Körülbelül öt napig voltunk ott, osztályozták az embereket, hogy ki hova alkalmas: ezek Győrbe mennek, ezek Székesfehérvárra, voltak ott gépkocsizók, gyalogosok, tüzérek és repülősök is. Engemet gyalogos határvadásznak láttak jónak, az 52. határvadászzászlóaljhoz kerültem, aminek a székhelye Győrben volt. Vonattal vittek bennünket oda, de a határvadász-laktanyában már bent voltak a németek. Azt mondták, hogy ott nincs hely, ki kell mennünk a győrszabadhegyi tüzérlaktanyába. Szabadhegyen körülbelül két hétig voltunk. Nem is volt olyan nagy fegyelem ottan, valahogy már annyira érződött az a háború, meg az a félelem. De örültünk, hogy oda kerültünk, mert Győrt állandóan bombázták. Minden este néztük a tűzijátékot. Nappal is előfordultak bombázások, de főleg estefelé; bombázták a pályaudvart, a gyárakat, ott volt a vagongyár és annak a keretében a Messerschmitt gyár, ott rakták össze ezeket.- Milyen jó, hogy kijöttünk, gyerekek, milyen jó! A két hét alatt jóformán semmit nem csináltunk. Megvolt az a napi gyakorlat, jobbra át, balra át, sorakozó, hátra arc, puskával tisztelegj, díszlépés, meg beosztottak szolgálatokba, más nem nagyon volt. Régi típusú magyar fegyvert kaptunk, elég nehéz puska volt, de csak addig volt nálunk, míg gyakorlatoztunk, aztán leadtuk, nem hordtuk magunkkal. Én vittem katonaládát magammal, mert az divat volt. Már előre megcsináltattam, hogy ha ősszel bevonulunk katonának, legyen. Mindjárt mondták az apámnak:- Bácsi, azt nyugodtan hazaviheti, mert a fiának nem lesz rá szüksége, itt a borjú, a hátzsák, abba szerelik be. Félig-meddig a saját ruhánkban voltunk - nem nagyon volt a hadseregnek. Sapkát, zubbonyt kaptunk, de nadrágot már nem, énnekem egy pumnadrágom volt, térdnadrág, amit alul össze lehetett csatolni. Egy nehéz köpenyt is adtak, pedig az nem kellett volna, mert azt aztán mindig cipelni kellett. Még bakancsot se kaptunk, én is a sajátomban voltam, de aki például félcipőben jött, az egy darabig abban volt, addig, míg aztán küldetett hazulról.
