Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Kosztolányi Gáspár

Emlékszem rá, ottan kaptam egyszer egy gyomorgörcsöt. Szolgálatban voltam éjjel, és a gulyáságyúkban el volt készítve a kávénak való víz, a fa is be volt készítve. Megkért engem a Karácsonyi Ernő, egy csallóközi, ő volt a szakácsunk:- Gazsi, légy szíves, ne kelljen felkelnem, gyújtsd alá reggel. Ott van a kávé, el van készítve a tetején, mikor forr a víz, öntsd bele.

Azt a szegény apámtól hallottam, hogy milyen jó az a szárított kávé. Olyan kis kockák voltak, három-négy centi hosszú volt, egy centi vastag, egyet eltörtem és elkezdtem rágni. Ó de marha jó, azt a betyár istállóját, tényleg! Volt benne egy kevés kávé, de a többi az mind maláta. Megettem olyan öt kockát. Aztán észrevettem, hogy nyúlja a hasamat. Mire kezdett forrni a víz, beleöntöttem, de akkor már folyt rólam a víz, elduzzadt a hasamban az a száraz anyag. Én különben is, a gyomromra már gyerekkoromtól kezdve nagyon érzékeny voltam, anyám egy kicsit hagymásáéban csinálta az ételt, már gyomorégésem volt. És itt is, reggel, mikor jött a váltás, úgy találtak rám, hogy egyik sarokban guggoltam, össze voltam húzódva.- Hát te mit csinálsz itten?- Gyerekek, mondom, vigyetek orvoshoz, igen rosszul vagyok.

Ha nincs a Szabó őrmester, a szakaszparancsnokom - Győr menti, rábapatonai parasztgyerek volt, olyan jóindulatú ember -, talán be is csuktak volna, kaptam volna zárkát. Vagy esetleg két vagy három este nem mehettem volna ki, mert meg volt engedve, hogy esténként kimehetünk a faluba egy kicsit sétálni, esetleg egy sörre.

Ki a Tiszához és vissza

Aztán kaptuk a parancsot, hogy kimegyünk Szolnok mellé, lövészárkokat ásni a Tiszánál. Győrben bevagoníroztak bennünket, és Pesten keresztül mentünk a szerelvénnyel. Mikor beértünk Pestre, légiriadó volt. A várost messzebb láttuk, és jött a szőnyegbombázás. Parancsot kaptunk, hogy szálljunk ki a vagonból és feküdjünk a sínek mellé. Amikor láttam, hogy tőlünk nem messze volt még egy szerelvény és a vagonok röpködnek a levegőben, olyan pánikot kaptam, hogy elkezdtem rohanni. Hogy hova, nem tudom. Nem csak én, legalább tízen.- Álljon meg, mert lelövöm, álljon meg! - kiabáltak ránk. De én csak szaladtam, aztán egyszerre azt tudom, hogy hasra estem. Úgy éreztem, hogy olyan szívdobogásom van, hogy a szívem emelgette a testemet. Ez a stressz, ennyire megijedtem. Én soha nem féltem, de akkor éltem át az életemben először azt, hogy mi az az ijedtség.

Az altisztjeink, akiket Győrben kaptunk, Szolnokon a kivagonírozás után átadtak a ludovikásoknak, azok lettek az új kiképzőink. Csak a harmadik századból maradt velünk egy hadnagy, ott volt állandóan velünk, a kihallgatásnál is, de ő nem dirigált. A ludovikások, azt hiszem, a két utolsó évfolyamba jártak már. Kivittek bennünket Szolnok mellé olyan hat-hét kilométerre, a Tisza-vonalat építettük ki Tiszasüly térségében. A mi századunk Kolopfürdőn volt elhelyezve, vissza Szolnok fele olyan négy kilométerre, a másik kettő század bent volt Tiszasülyben. Az már akkor is egy elhagyott, nem működő fürdő volt, körülbelül öt-hat évvel azelőtt szűnt meg. Grófi birtok volt, a gróf ott lakott abban a nagyon szép kastélyban, oda lettek elhelyezve a tisztek is. A kastéllyal szemben olyan száz méterre voltak a fürdővendégházak, még megvoltak az épületek, a kabinok, minden deszkából volt, azokban voltunk elhelyezve. Érdekes, fekete gyógyiszap volt ottan, mint mikor a disznók összeturkálják az eső után a földet, olyan csillogós, valami olaj, vagy mi volt benne, azt kenték valamikor a vendégekre.

133