Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Gányovits Alfonz
122 tett, azért bement az ember a házhoz. Annyit tudtunk, hogy Mutter, bitte schön Brot, reszeltük a kezünket, hogy kein Brot, zwei tage nichts essen, meg ilyen marhaságokat. Volt, ahol adtak, volt, ahol nem. Begából Hamelnbe mentünk, innen Eimébe, ahol elszállásoltak bennünket egy gazdánál. Délután érkeztünk oda, és ott estem fogságba, 1945. április 6-án este fél hétkor. Eime Már aztot nem tudom, hogyan kerültem az utcára: egy pajtában voltunk elszállásolva, és aztán kezdtünk csavarogni. Ott már tudtuk, hogy már a háború utolja van, a németjeink már tűntek el, mindnek volt elég nagy hátizsákja, abban volt nekik a civil ruha, meg miegymás, aztán kivetkőztek, ők már nem törődtek velünk. Jobb is, hogy nem valami sedre ficsúrokra lettünk bízva, mert akkor lehet, hogy másképp lett volna - ezek az öregebbek már úgy voltak vele, hogy tudták, hogy vége van. Én már voltam bent egy háznál, kaptam egy kis kenyeret, hogy megkenték-e, vagy nem, már nem emlékszek rá. Kimegyek, és már akkor a falu közepén összeverődött a nép: ott áll az amerikai tank és a tornyából nézett ki egy katona, páncélosöltönyben. Hát mi van? A gyerekek kiabálnak, hogy ungar, meg mit tudom én mit, aztán egy elkiáltotta magát, hogy Budapest. De mi német ruhában voltunk, nem tudhatta, hogy mink magyarok vagyunk. Nem telt bele három perc se, egyszer csak megáll ott a hátunk mögött egy dzsip. No mi van, fiúk, azt mondja magyarul a tiszt, aki a sofőr mellett volt. Sokan tudtak magyarul az amerikai hadseregben. No, gyerekek, mondta, menjetek haza, mert mindjárt este lesz és tikteket nem lehet megkülönböztetni. Aztán be is mentünk a szállásba. Éjjel ropogott ám minden, lövöldöztek, kopogtak a gépfegyverek, ment a harc, lehetett hallani, mert tőlünk a másik faluban zárult a gyűrű. Másnap délelőtt, talán az utcán még nem bologtunk úgy, de már az öregebbjei ki-kinéztek: tankok mentek előttünk. Jött be két katona, egyik néger, a másik fehér, kezükben a géppisztoly. A többinek már mind fent volt a keze, én meg legelöl voltam, zsebre tett kezekkel. Rám nézett és intett - tudtam, hogy már nem mozgathatom a kezeimet. Nem kellett neki mondani, hogy ne húzzam ki őket, mert olyankor a reflex, már akkor tudtam, hogy mi a hiba, hogy mit szabad, mit nem szabad. Egyszer csak előbbre lépett, a gépfegyverrel odavágott a zsebemhez, kihúzhatom, aztán odavágott a másik kezemhez is, azt is kihúztam. A többiek meg mondták, hogy marha, hogy már így fejezzem ki magamat. Aztán keresték a németeket, hol az oficír? De az már nem volt, nichts. Aztán jól van, körülnéztek, nem volt oficír és elmentek. Aztán már kimerészkedtünk. Eime egy kis falu volt, egy kis tejfeldolgozó üzemmel és sok raktárral, mind összelopott dolgokból, Jugóból, Magyarból, Csehszlovákiából. Magyar tokaji palackozott 1925 dátummal, öltönyök, csizmák, sítalp és sícipő, ingek, hátizsákok és még sorolhatnám. Két nap szabadrablás volt, németek is, mink is hordtuk onnan a cuccot - először nem akadályozta meg senki se, de aztán őrizték az amerikaiak. Énnekem Eimében volt olyan ötven ingem, mindennap mást vettem föl, mert tetűk is voltak. Vízhatlanok voltak, kiállhattam esőre, az nem ázott át, olyan volt, mint egy esőkabát, azt nehéz is volt mosni, úgyhogy azzal nem bajlódott az ember. Egy hátizsákot el is hoztam, odaadtam a Feri öcsémnek. Azt mondta, hogy jó lesz abban a boltba járni, amikor esik az eső, mert az is vízmentes volt. Aztán hoztam haza egy hosszú bekecset, anyám belevarratta a kabátomba.
