Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
110 1946. II. 13. A táborban működik egy csehszlovák hazatelepítési bizottság, melynek vezetője Barous Otto törzskapitány. Ennek célja a csehszlovák állampolgárságúak kiszabadítása és hazavitele. Engem a bizottság átvett, mint szlovákot. Sztresnyák Palit, Mincik Jánost, Móc Melichárt is átvette, akikkel ezek után állandóan együtt vagyok. Batta Balázst nem vette át a bizottság. 1946. II. 19. Mindazok, akiket a bizottság átvett mint csehszlovákokat, átmegyünk az A 2-es cage-be, ahol a nemzetközi tábor van. Hírek szerint rövidesen elmegyünk innen. Itt az élelmezés jóval jobb, mint a volt cage-ben. Nekem még külön szerencsém is van, mert a konyháról még külön is kapok kosztol Nagyszerűen élek Palival. 1946. II. 21. Reggel elhagyjuk azA2-est és a vizsgáló cage-ból amerikai autókkal szállítanak el. 11 h-kor elhagyjuk Mailly-le-Camp fogolytábor főkapuját. Az úton ebédet kapunk; hideg élelmezést. Mailly-le-Camp-Chálons-sur-Marne-Épernay- Ay. Egy laktanyaépületben helyeznek el. Én együtt vagyok Mincik Jánossal és Móccal. Pali egy másik épületben van. A francia hadsereg lát el minket. Szalmazsákokat kapunk, ágyon alszunk. És ami a fő: Végre szabadok vagyunk! Aztán a végén jött három-négy cseh katonatiszt, szlovák talán egy se, mert majdnem mind csehül beszéltek velünk annál a vizsgáztatásnál. Ez volt a repatriáns bizottság, volt csehszlovák állampolgárokat kerestek, hogy ők fognak hazamenni először. Hát most mit? Szene Csehszlovákiához tartozott, és én tudtam, pötyögtem szlovákul is, mert az fontos volt. Volt egy pesti srác, osztálytársam, akinek rokona volt Szlovákiában, és ő is pötyögött szlovákul, ő is jelentkezett. Érdekes, a csehek tudták, hogy magyarok vagyunk - nem tudom, munkaerő kellett, vagy mi a csuda -, nem törődtek vele, még azzal se, hogy magyar katonatiszt volt az ember. Ha tudtam nekik felelni olyan kérdésre, hogy hol van Szene, el kellett mondani, hogy Pozsonytól nem messze és így tovább, ilyeneket tudtam és ezt megmondtam szlovákul - rosszul, de azért látta, hogy igazat mondok -, beválasztott. Meg akartak győződni arról, hogy tud-e az illető szlovákul, legalábbis valamit, mert azt akárki mondhatta volna, hogy én csehszlovák állampolgár vagyok és amellett lehetett volna például szerb. De a Batta Balázs, ő somorjai lakos volt, az is osztálytársam volt, Sajószárnyáról származott, olyan palóciasan beszélt, az nem akart jönni: én nem megyek ezekkel a csehekkel! Aztán rábeszéltük, mégis jelentkezett, de a vizsgán megbukott, mert egy büdös szót nem szólt - vagy nem akart, vagy tényleg nem tudott, és kiküldték. Különleges ember volt, egy borzasztó dacos ember. Azon csodálkozom, hogy annak nem pattant át és nem futott neki a kerítésnek. De azért nem az összes felvidéki jelentkezett. A mi bandánkból talán öten bekerültünk. Harmadik vagy negyedik nap felolvasták a nevünket, ki is volt függesztve, hogy a régi csehszlovák köztársaság területén lakók, akik megmentek a vizsgán, mennek haza. Aztán különvitték a felvidékieket. Azt is a németek intézték, de ez már amerikai engedéllyel vagy közbenjárással, a csehszlovákok biztos hogy nem a német fogollyal, hanem az amerikai hadsereggel tárgyaltak, hogy hazaviszik a csehszlovák állampolgárokat. Előtte nem érdekelte az amerikaiakat, hogy ezt a rabot hogyan hívják, milyen a rendfokozata, honnan jött, mit csinált, már csak a csehszlovák repatriáns bizottsággal jött ez, hogy válogattak személy szerint. Aztán egy vagy két nap alatt az egész elintéződött, kiválasztottak és másnap vagy harmadnap már fölraktak autóra, és vittek Épernay-be.
