Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
Hazafelé ill 1946. II. 22-28. Szabad mozgásunk van a környéken. Bejárunk Ay faluba és Épernay-be, amely 3 km-re van tőlünk. A franciákkal nagy üzleteket csinálunk. Eladunk nekik szappant, amit mi bőven kaptunk, felesleges ruhadarabokat. 15 000 frankot keresünk, amit mind élelemre adunk ki. Rengeteget eszünk, naponta 5 kg kenyeret eszek meg az első időben. Jegyrendszer van még itt. A kenyeret meg tudjuk szerezni dupla áron jegy nélkül is. Sajt van jegy nélkül. Később már mazsolát, banánt, fügét veszünk. Megismertünk egy francia családot Épernay-ben, amely minket nagyon szívesen fogadott. Naponta járunk oda vacsorázni és naponta adnak nekünk valami különleges ennivalót. A francia nép nagyon kedves az idegenhez, ha megszereti azt. Levelet írtam haza, melyben értesítettem a szüléimét, hogy szabadon vagyok és rövidesen megyek haza. Moziban is voltam, másfél év után először. Sorakozót rendeltek el, kivittek a táborból, feltettek a teherautóra és bevittek Épernay mellé, egy kis faluba, Ay-ba, ott volt egy kaszárnya vagy mi a csuda, kétháromszázan lehettünk ott. Épernay-ben szintén volt egy nagyobb tábor, ott még többen voltak. Szabad polgárok lettünk, igazolványt kaptunk, ha valaki igazoltatott bennünket, abban benne volt, hogy szabad mozgásunk van Franciaországban. Mehettünk a kis városkába, Épernay-be, de este vissza kellett jönni. Azt mondták, hogy csak a szükségeset csomagoljuk, hát mink mint üzletesek, a szappan, a csokoládé, a borotvapenge, meg a sok cigaretta, amit megspóroltunk, ez volt a fontos. A kollégáknak, akikkel együtt voltam, azt mondtam, gyerekek, még a csajkát is hagyjátok itt, de ezt pakoljátok, ennek igen nagy szava lesz. Én voltam a főmenedzser, bejártam Épernay-be, szappant és cigarettát árultam a civileknek. Három nap alatt tizenötezer frank jött össze. Akkor már megengedtük magunknak, hogy fagylaltot együnk a városban. Sört is ittam, meg egy üveg bort vettem, bevittem a kaszárnyába, ahol laktunk, már mint szabad emberek és ott megittunk egy hétdecis üveg bort - tízen, de hát az, hogy bort ittunk. Olyan egy hétig ment ez a kereskedés, mindenkinek a holmiját eladtam. Franciaországban akkor jegyre volt a kenyér, a hús és a szappan. Azért lehetett jó üzleteket találni; megismerkedtünk egy családdal, ketten jártunk hozzájuk, nevüket már nem tudom. Én franciául tanultam a gimnáziumban, valamicskét tudtam, pötyögtem. Pékek voltak - boulangerie, pâtisserie, soha el nem felejtem, ez volt kiírva, a boulangerie az a pékség, a pâtisserie az édesség, mert tortákat is sütöttek. A pék és a két lánya csinálta a boltot, az öreg az sütött, duplán fizettem a kenyeret, jegy nélkül. A francia a németet utálta, azt látni nem akarta, de a mi katonaruhánkon látták, hogy mások vagyunk, el is mondtuk, hogy magyarok vagyunk, és másképp beszéltek velünk. Egész jó barátságban voltunk velük, a végén már vacsorára jártunk hozzájuk. 1946. III. 1. Az igazi hazautazás napja. Közülünk 200-an itt maradtak, mert a vonattal jön 200 polgári személy is. A Paliék laktanyája itt marad. így újból elválunk egymástól. Ay-ból gyalog mentünk Épernay-be, felcsomagolva rengeteg élelemmel. Este V2 7-kor szálltunk fel a Repatriačný vlak-ra. 8h-kor elhagytuk Épernay állomását, ahová olyan sok kedves emlék fűz. Épernay-Chálons-sur-Marne-Remigny- Nancy-Saarburg. A vonaton kitűnő étkezést kaptunk és annyit, hogy nem tudtuk
