Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Kőrös Zoltán: Előszó
10 Azért, hogy ez a könyv megszülethetett, elsősorban a visszaemlékezőimnek tartozom köszönettel, akik nem csupán hajlandóak voltak beszélni a nemegyszer nehéz múltjukról, de rendkívül barátságosan fogadtak, s a velük való beszélgetések a legtöbb esetben nagyon szívélyes légkörben folytak. Ezenkívül szeretném megköszöni a családomnak a támogatását és türelmét is. A Fórum Kisebbségkutató Intézetben dolgozó kollégáim közül elsősorban Simon Attilának, aki átnézte a kéziratot. Köszönöm a Duna Menti Múzeum munkatársának, Csuthy Andrásnak a lelkes támogatását, akinek segítségével több nagyon érdekes visszaemlékezőt ismerhettem meg, köztük könyvem két főszereplőjét, Kosztolányi Gáspárt és Prohászka Marcellt is. A könyvet a Fórum Kisebbségkutató Intézet egykori igazgatója, Tóth Károly emlékének szeretném ajánlani. A nyugati hadifogság A Németország és szövetségesei végső győzelmében való hit - ha a tengelyhatalmak katonái ilyenről egyáltalán gondolkodtak - az 1942/43 telén a frontokon lejátszódó események következtében kijavíthatatlan csorbát szenvedett. A győzelem reménye már csak azoknak az elméjében élt, akik nem akarták látni az igazságot. Ekkorra már a német, illetve magyar katonák legnagyobb részének az volt a fő célja, hogy túlélje a háborút: ideális esetben anélkül, hogy fogságba essenek. És ha mégis, akkor inkább a nyugati szövetségesek kezébe, hiszen körükben már ott élt a nem is alaptalan félelem a Vörös Hadseregtől. A keletről menekült civilek és katonák tömegei ugyanis olyan híreket hoztak magukkal a szovjet katonák viselkedéséről, amelyek a potenciális hadifoglyoknak nem jósoltak semmi jót.2 A félelemhez hozzájárulta korabeli Magyarország kimondottan kommunistaellenes jellege, még élő emlékekkel az 1919-es Tanácsköztársaság idejére. Bár az egyes visszaemlékezőkben megmaradtak apáik és nagyapáik visszaemlékezései az első világháború alatti és utáni - viszonylag elviselhető - orosz hadifogságra, 1944 és 1945 fordulóján a szovjetek garázdálkodásairól szóló híreknek nagyobb súlyuk volt. Eközben azonban a nyugati szövetségesekről sem rendelkeztek hiteles információkkal. Kosztolányi Gáspár szavaival: „Az oroszoktól féltünk, de az amerikaiakról nem tudtunk semmit se.” A második világháború végén a szovjet hadifogságtól és a szovjetek bosszújától való félelem egy óriási, nyugat felé irányuló mozgást váltott ki a tengelyhatalmak katonái és civil lakossága körében. Azoknak a száma, akik a nyugati hatalmaknak adták meg magukat, az 1945 év első negyedében regisztrált valamivel több mint félmillióról egy hónap alatt 4,6 millióra növekedett.3 Hitler halála után az összeomló Harmadik Birodalom első embere Kari Dönitz tengernagy lett. Dönitz azt állította, hogy a kormányának legfőbb feladata a háború minél előbbi befejezése, és ezzel minél több német katona megmentése. A harcok azonnali befejezését csak feltétel nélküli kapitulációval érhette el - ehhez ragaszkodtak a szövetségesek. Ez viszont azt jelentette, hogy ott kellett volna hagyni a német (és azokkal szövetséges) katonák nagy tömegeit a szovjeteknek. Ezért Dönitz a háború folytatása mellett döntött, hogy így időt nyerjen minél több, a keleti hadszíntéren harcoló német egység nyu-2 Kershaw, lan: Konec. Némecko 1944-45. Brno, 2013, 224-241. 3 Burleigh, Michael: Tretí ríše. Nové dejiny. Praha, 2008, 647.
