Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)

Ásványi László

A későbbi táborokban hatalmas, százliteres kondérokban hozták a feketekávét, pörkölt, szemes kávészemekből. Nem minden sátornál, de minden utcában kéthárom helyen is. Ha kihűlt, hoztak egy másikat; naponta két litert megittam és akkor a szívverés akkora volt... De minden másnap tea volt, az már jobb volt.

Vacsorára kaptunk hetente, kéthetente egyszer sózott halat, egy sátornak tízkilós pléhdobozban, abban mondjuk olyan hat kiló volt a halsúly, a többi az só volt. De a sót se dobtuk el, az is a hallal együtt el lett osztva. Akkor már kenyeret is kaptunk - az ember magába gyömöszölte a halat, sót és arra még többet lehetett inni. Harmadik nap mindenki nagyon kövér volt, attól a sok sótól és a folyadéktól megduzzadtunk. Egy hétig tartott ez a kinézésre jólét, telt arc. Mire leapadt, megint jött a sós vacsora és megint ugyanaz volt, de akkor legalább jóllaktunk. Érdekes, hogy máma az ember rá se nézne - sót enni kiskanállal? De akkor is csak azért, mert át volt itatva a halból kifolyóit olajjal, zsiradékkal. Annak olyan barnás színe volt, majdnem úgy nézett ki, mint a töpörtyű.

Amikor már csak a magyar tisztek és a magyar vezérezredesnek az uralma alatt voltunk, már volt konyhánk, ott már magyar szakácsok voltak. Én nem kerültem oda, azt nem tudom, hogyan válogatták össze, lehet, hogy százados volt a legalacsonyabb rangú, az mondjuk mosogatott és az ezredes volt a szakács - de ezt nem tudom. Nagy, nyolcvan-száz literes kondérban tették ki a konyha elé az ételt, az ebédet vagy a reggelit. Sorba álltunk és szépen mindenkinek a katonacsajkába - ritkaság, akinek megmaradt - vagy a nagyobb konzervdobozba mérték ki. Akinek konzervdoboza volt, fület csinált rá drótból. Lehetőleg nagyobbat használtunk, hogy több férjen bele, mert azért spekulált a fogoly, az mindig sokat akart enni, de senki se tette teli. Amikor kimerték ezt a levest, az a zabpehely, vagy ami volt benne, az a kondérnak a falán maradt odaragadva, és az ki is hűlt. Ha azt látták volna: a tiszturak - őrnagy, alezredes, zászlós - belekönyökölve ketten a kondérba és majszolták újjal. Mire kijöttek, tiszta ragacsosak, zabpelyhesek lettek. Röhögtünk is, de sírtunk is, hogy ennyire lealacsonyodott az ember. De az éhség vitte rá. Sőt, verekedtek, hogy ki bújik bele a kondérba, mert az mindenkinek nem sikerült. A fogoly az másról nem is álmodott, csak arról, hogy mi lesz az ennivaló, mikor fog jóllakni.

És hogy milyen volt a hadifogolynak a mentalitása: olyan szakácskönyveket senki nem tudott írni, mint amiket a hadifogoly talált ki. A Batta Balázs, somorjai, mindig kajáról beszélt, mert éhes volt és ezzel vezette le, hogy, te Laci, tudod mit főznék én? És akkor elmondta. A végén olyan mániákus volt, hogy megsütötte a tortát, földíszítette, aztán összenyomkodta és csinált belőle egy másik tortát - persze ezt mind elméletileg -, szóval már betegek voltunk bele.

Ahogyan mentünk az egyik táborból a másikba, harmadikba, mindenhol más szokások voltak, de mindig fejlettebbek voltak, a végén már volt rendes mosdó, már lehetett zuhanyozni. Szappant, vécépapírt, borotválkozókrémet, zsilettpengét azt annyit kaptunk, hogy otthon még talán öt évig elég lett volna. De nem került haza, mert amikor már szabadok lettünk, akkor ez volt az üzletelésnek az alapja. Persze nem az, amit Mailly-le-Campban kaptunk, mert azt a hurcolkodásnál ott hagytuk, kinek kellett az? Egy darab szappan, egy borotvapenge elég volt, és ott majd megint kapunk. Vécépapír annyi volt, hogy ki lehetett volna díszíteni az egész tábort.

Amerikából jött minden, még az a kátránypapír is; nem hogy ott vették a városban valakitől, az amerikai hadsereg hozta. De még a tüzelőfát, hasábfát, még a vizet is az ötvenliteres konzervdobozokban. Amíg harcoltak, addig az amerikai kato-107