Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
108 nának nem kellett német vizet inni, félve attól, hogy meg lehet mérgezve. Szóval én mégolyán hadseregről nem hallottam. Aztán már persze hogy a helyi forrásból voltak a dolgok, az a víz, ami a csapokból folyt, az már ottani volt. Érdekes dolog, jöttek oda német foglyok, akik eljutottak Amerikába, oda vitték őket dolgozni, pedig Amerika nem volt ráutalva. Ez orosz szokás, hogy tönkretettétek az országot, építsétek fel, addig haza nem mentek. Egyszer jött egy csapat, többnyire német egyenruhában, de volt, akin olyan kimustrált amerikai ruha volt. Nekem is volt, kimustrált amerikai kabát, öltözékdarab, a hátára nagy fehér betűkkel, PW, Prisoner of War, hadifogoly. Elég az hozzá, hogy ők sokkal jobb helyzetből jöttek, még ha Amerikában fogoly is volt. Hogy mit csináltak, dolgoztak-e, az nem érdekelt, nem sokat beszéltünk velük és ha beszéltünk, csak kereskedelmi dolgokról, mit tud eladni, vagy mit vesz meg tőlünk. Volt mindenük, de minket csak a koszt érdekelt. Ha lett volna akkor még abból a márkából, jó lett volna, de azt már eltüzeltük, meg eljátszottunk, kártyáztunk. Valakinek volt snapszerkártyája, vagy zsolikártyája, elővette és hát mit mondjak: százezer márkás bank, olyanban játszottunk. Könnyű volt, nem volt annak a pénznek semmi értéke, de most már megint jó lett volna. Tanultam az angolt, vécépapírra írtam a szavakat, szótárt csináltam magamnak. A harmadik kenyérért vettem egy angol-magyar szótárt valakitől, az ebédet odaadtam neki, az egy hatalmas kincs volt. A tíz hónapi fogság végén már az amerikai katonával tudtam egyszerűen beszélni. Csak olyan kezdetlegesen, de mikor már harmadszor megismételtem, hogy mit akarok, és ő is felelt, harmadszor, akkor már megértettük egymást. Üzletről tárgyaltunk, az amerikaiakat inkább csak az óra, jegygyűrű, meg ilyen dolgok érdekelték - az órákért meg voltak bolondulva. Érdekes, azt mondják, hogy az oroszoknak is a csaszi, az volt a legnagyobb valuta - de az amerikaiaknak is. Hogy miért, ezt nem tudom, pedig ők biztos, hogy ebben is előbbre voltak, lehet, hogy már batrival hajtott órájuk is volt, de érdekelte őket az európai óra. Amikor autóra szálltunk föl, és hordtak bennünket innen oda, ugye az ember kapaszkodott és az amerikai meglátta az órát, visszahúzta, órát le: adott neki egy csomag rágógumit vagy cigarettát, de az óra az övé. Énnekem szerencsére az a kattanószerkezet elromlott, úgyhogy nem tudtam feltenni a karomra, zsebemben volt, így maradt meg az órám. Még a fogságom elején, mikor már olyan nagy baj volt, éhség, megbeszéltem egy katonával - egy őrmester vagy szerzsant volt -, mutattam neki a kerítésen keresztül az órát. Egy svájci kronograf, azon volt kilométer, hangmérő, sebesség, minden kutya füle, egy szép óra volt. Megegyeztem vele húsz egységcsomagban. Ötöt mindjárt hozott, odaadta, holnap hozza a többit. Az órát neki adtam, hát borzasztó felelőség: tudtam, hogy ez hülyeség, ez szarik rám, többet nem jön. Másnap már fél órával hamarább ott ültem, elszontyolodva, vége, nincs óra. Jön a katona, no de nem hozza a tizenöt dobozt. Visszaadta az órát, nem megy. Átnyújtotta a kerítésen, tartom így a kezemben és mondom neki, hogy én megettem az ennivalót. Akkor laktam először jól a fogságban. Persze adtam a legjobb barátaimnak, szomszédaimnak, de azért úgy vigyázva, hogy énnekem jól kell lakni. Te is kapsz, örülj neki, hogy valamit kaptál. Az öt csomagból megmaradt a cigaretta. Én már akkor abbahagytam a cigarettázást, gyűjtöttem, és ha volt alkalom, cserebere. Aki szenvedélyes dohányos volt, az éhen halt, mert az ebédjét, reggelit, vagy a vacsorát elcserélte dohányra, cigarettára. Egy kis darabka kenyér, azért kapott két vagy négy darab cigarettát, a napi
