Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
102 tudom megmondani, de én legalább tíz esetről tudok, hogy Bad Kreuznachban jött az autó és vitte a halottat. Lehet, hogy az betegség is volt, de inkább végelgyengülés. Minden a kaja körül forgott. Vécé az nem volt, csak latrina, lyukat ásattak a németekkel. Kettő latrina volt egymás mellett, olyan tizenöt méter hosszúak. Olyan egy cseppet legyalult gerendára kellett ráülni, talán mögötte volt valami támaszték vagy kapaszkodó, alattam volt az árok, és amit kieresztettünk magunkból. Mindennap hajnalban a németek hoztak valami fertőtlenítő anyagot és azt végigszórták. De az olyan labilis szerkezet volt, hogy aki nem vigyázott, az beleeshetett. Egy esetnek a szemtanúja voltam. Abból a lyukból, ahonnan kikerültem, a latrina az olyan kétszáz méterre volt, és az jó negyedóra, félóra volt, mire odaértem, olyan gyengék voltunk, mint a legyek, alig vánszorogtunk abban a rettenetes melegségben. Ültem a latrinán, borzasztó hasmenésem volt, ezektől a mindenféle kosztoktól, és egy kiáltást hallottam. Oldalra néztem, egy fogoly volt ott, már az ereje végén, egyszerűen megbillent, elvesztette az egyensúlyát és bele a latrinába. Elbukott, nem látta senki. Kiabáltunk, próbáltunk segítséget hívni, de egyszerűen az lett neki a sírja is. Ezzel nem törődött senki. Egyszer olyan hasmenést kaptam, hogy még a latrináig se tudtam futni. Nyár volt, emlékszem, semmi más nem volt rajtam, csak egy darab vászon, betakarva a nemi szervem és hátul egy darabka, semmi más, mezítláb voltunk. Borzasztó meleg volt, csak éjjelre kellett egy cseppet felöltözni. Oda se jutottam a latrináig, le kellett guggolni és csináltam, hát mit lehet mást? Jött a német, intett, hogy menjek vele, bevezetett a gyengélkedőbe, ott többen is ilyen hasmenéssel voltak. Az amerikaiak féltek a tífusztól, mert hát az tömegesen vitte volna a foglyokat. Ha azt a százhúszezer embert elkapja a betegség, akkor ott gondjuk lett volna a temetéssel. Nem is tudom, hova hordták ezeket a halottakat, akiket lelőttek, vagy akik végelgyengülésben haltak meg - egyszerűen elfelejtett felébredni. Először fél napig vagy egy napig körülötte jártak, aztán szóltak a németeknek és azok már vitték el. Az emberi életnek értéke össze-vissza nem volt. Elég az hozzá, hogy a gyengélkedőben meggyógyítottak, olyan tablettákkal, vagy folyadékkal etettek, itattak, hogy három nap múlva kész voltam, mehettem haza. Minden táborban volt orvosi ellátás. Egyszer, az már Mailly-le-Campban volt, a fülem mögött volt egy kelés. Megmutattam a német orvosnak - német volt, nem amerikai -, másnapra visszarendelt, vagy talán ott is maradtam, hogy megfognak operálni. A sátorban volt olyan műtőszerű valami, fehér leplek lógtak elkülönítésre, ez olyan steril helyiség akart lenni, egy operációs asztal a közepén, oda fölfektettek, elaltattak, fölvágták, azzal is talán két, vagy három napot eltölthettem. Amíg ott voltam és kezeltek, talán kétszer vagy háromszor elküldték a konyhára. Persze az nekem nagyon tetszett, szerettem volna ott maradni, de a németek uralták az egészet, és a végén gyerünk, mehetsz, nem kellesz. És érdekes, víz minden cage-ben volt, ott egy helyen legalább húsz csap volt, ivóvízzel, azt ittuk, oda jártunk tisztálkodni. De semmi épület, egyszerűen a csövek, csapok. Ha mosdani akart az ember, akkor odament a csaphoz és eresztette, csupa sár volt már minden. Ott azt szinte el se zárták, feszt folyott a víz, szinte éjjelnappal ment, nem törődtünk azzal, hogy spórolni kell vele, mert drága - folyott, és kész. És az nyáron jó is volt, egymást öntözgettük, bolondságból is, igazán jólesett a forróságban az a hideg víz. Emlékszem, én alá szoktam úgy feküdni a csap alá, csurgóit rám, és ha fölöttem mosta valaki a kezét, nem számított.
