Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
reg tagjai egy külön cage-be kerültünk: azok olyan drótkerítéssel egymástól elválasztott táborrészek voltak. Hogy mennyi cage volt, nem tudom megmondani. Érdekes, hogy német és magyar katonán kívül mással - románnal, szlovákkal, vagy valami mással - egyszerűen nem találkoztunk. A magyar katonák egy ilyen cage-t megtöltöttünk, állítólag olyan három-négy ezer ember volt benne. A cage-ek között csak egy egyszerű szögesdrót volt, de csak olyan másfél-két méter magas, az csak elválasztotta az ugyanolyan rabokat egymástól. Olyan öt futballpálya nagyságú volt a cage-ünk, úgyhogy a három-négyezer ember nem tolongva volt ott, vagy egymáson; hát mit mondjak, talán minden rabra olyan két-három négyzetméter jutott, legalábbis úgy voltunk szétszórva. Ott épület nem volt, csak a cage-k bejáratánál - legalábbis úgy láttuk, hogy mindnél - két vagy három hatalmas, olyan szoba nagyságú sátrak, ott volt a gyengélkedőhely meg a raktár, ahova hozták naponta az élelmet és onnan hordták szét. És talán a német segédőröknek is a szálláshelye, akik vigyáztak. Ki volt adva parancsba, hogy megközelíteni a kerítést - minden kerítést - három méternél közelebb nem szabad. A drótkerítés körül senkinek semmi keresnivalója nem volt, azok az őrök ezt figyelték. Először sípolás, vagy kiabálás, és ha nem fogadott szót a fogoly, lőttek. Sőt, még olyan is volt, hogy gyenge idegzetű emberek egyszerűen nem bírták a fogságot, futott neki a drótkerítésnek, volt olyan is, aki ráncigálta. De hát ott nem volt hova menni, futni, annak már átugrott a pakolás, kétségbeesésében egy őrült pillanata volt. Akkor már lőttek az amerikaiak, és bizony, többször jött a dzsip, a németek földobták rá a foglyot és vitték el. Egyszerűen agyonlőtte az a géppuskás őr. Ott nem lehetett olyan dolgokat művelni, gyülekezni. Ha a latrinán ott egyszerre húsz-harminc ember is volt, az rendben volt, de ha máshol így összejött volna a nép, már lőttek, ez volt a fegyelem. Ott voltunk május 8-án, de szinte észre se vettük a háború végét - nem is igen értesülhettünk, ott olyan, hogy rádió meg újság nem volt. Érdekes, még csak üdvrivalgás se, lövöldözés se volt az őrök részéről. Azt se tudtuk, hogy hogyan jutott el hozzánk a hír, csak a következő napokban terjedhetett el a foglyok között, valahonnan megtudta valaki, vége a háborúnak. Ezt, hogy mennyien vagyunk, akkor tudtam meg, mikor olyan három-négy hét után dezinfikáltak minket a bogarak ellen. Egyszerűen abból a cage-ből beszorították az egyik felébe az egész társaságot, és akkor mondták, hogy ez annyi ember. Jöttek a dzsipek, három-négy amerikai katona, tíz-húsz német kiszolgálóval, sorba álltak, voltak olyan hordóik, edényeik és a fújtatóval fújták a DDT port. Háború után ez egy igen fontos dolog volt, dezinfikált, mindent megölt, de állítólag rákveszélyes, de ki törődött a rákkal, nem is tudták róla. Mindenkinek el kellett menni egy ilyen német katona mellett, az beleszúrta a fújtatónak a végét az ülepbe vagy a nyakba, mindenki kapott két vagy három fújást és mehetett tovább. Ezt megcsinálták az összes cage-ben, de én csak a mienket tudom, ez olyan háromórás művelet volt. Még legyet se lehetett a táborban találni, nem tetvet, egyszerűen elintézték. Egyszer csinálták ezt, és elegendő volt arra, hogy amíg ott voltunk, addig semmilyen bogár hozzánk nem jött. Én például egész háború alatt nem voltam soha tetves. Nyolc hónapig nem laktam jól, hát csak ilyen gondjaink voltak. Ahhoz a fél kiló marhahúskonzervhez a kezdetben - hát azt meg lehetett enni, a disznózsír az már nehezebb, de ettől jóllakni nem lehetett - a kenyér hiányzott, mert az az alapja a jóllakottságnak. Sokan meghaltak végelgyengülésben, úgyhogy a koszt a fogolynak csak annyi volt, hogy éppen meg ne haljon. Hogy mennyien haltak így meg, azt nem 101
