Kőrös Zoltán (szerk.): Nyugati fogságban. Felvidékiek amerikai, brit és francia hadifogságban - Elbeszélt történelem 4. (Somorja, 2016)
Ásványi László
100 táborrészlegünkben 4000-en vagyunk és ennek a sok embernek naponta egy teherautó, félig megrakva hozza az élelmet. Ez a következőkből áll: szárazbab, borsó, dara, szárított répa, cékla, mazsola, kakaó, tejpor, néha hal- vagy húskonzerv. Mindezen dolgokat naponta váltakozva nevetséges kis adagokban kapjuk. Pl.: 2 kanál babkávé, IY2 k. tejpor, 1 k. tojáspor, 4 dkg dara, 20 szem mazsola, IY2 krumpli, egy kanál szárított répa, 1 k. cukor, 5 dkg krumplis húskonzerv. És mindehhez nem kapunk egyáltalán tüzelőt. Elégetjük az összes papírt, ami még megmaradt, elég sok ezer márka, ingek, nadrágok, csak hogy a krumplit ne kelljen nyersen enni. Kenyeret vagy kekszet egy hónapig egyáltalán nem is látunk. És amikor kapunk, az első adag 1 dkg: úrvacsorái adag. Később azután nagyobb adag kenyeret kapunk, ami kitesz naponta 20 dkg-ot. A főzést idővel átveszik tőlünk szakácsok, akik közülünk kerülnek ki. Ezek állandóan lopnak a táborparancsnokkal együtt a mienkből, úgyhogy nem csoda, ha néhány ember meghalt elgyengülésben, mások pedig nem bírnak a lábukon állni. Az amerikaiak nem viselkednek velünk szemben durván. Nagy üzletelés megy az órákkal. Az őreink a tábor szélén álló őrtornyokban vannak. Onnan lődöznek este, berúgva. Eleinte több németet mellettünk agyonlőttek. Közülünk is egy megsebesült. Munkára közülünk, tisztek közül nagyon keveset vittek, mert amikor jelentkeztünk, egy magyar vezérkari ezredes táborparancsnok kijelentette, hogy „a magyar úrhoz nem méltó a munka". Ezért szenvedtünk egész fogságunk alatt az éhségtől, míg mások, akik dolgoztak, nagyszerűen éltek. így éltünk, reménytelenségben és csalódottságban egész VI. 14-ig Bad Kreuznachban. A végén megérkeztünk Rajna völgyébe, a Rajna túlsó partjára, Bad Kreuznachba, de magát a Rajnát nem láttuk. Ez egy óriási hadifogolytábor volt és - igaz, vagy nem igaz - százhúszezer ember volt ottan. A tábort úgy kell elképzelni, hogy egy hatalmas hereföld, olyan húsz-harminc centiméteresre megnőtt már a here, az be volt szögesdróttal kerítve. Lehetett ez olyan száz vagy kétszáz hektár is, nem tudom megbecsülni, oda hajtottak be minket. Nézünk, hát most hol fogunk itt lakni? Épület sehol, amíg ellátott a szem, az csak pusztaság, vagy here, vagy még az se, egyszerűen csak a szántóföld. Esett, nem esett, ez volt a mi tartózkodási helyünk. A hadnagy társammal - mások is úgy csinálták - lyukat vájtunk a földbe, úgyhogy olyan két ember belefért, lábaknak meg kikotortunk egy lyukat a falba, a fejünk fölött nem volt föld, ha véletlenül ránk szakad, nehogy ott temessen. A lyuk teteje felé kifeszítettünk egy sátorlapot, és az volt olyan jó két-három hónapig a lakhelyünk. Aki ezt nem csinálta meg, bebabuskázta magát köpenybe, pokrócba és úgy volt. Ott töltöttük a nyár kezdetét, és akkor meg a borzasztó forróság: le kellett vetni mindent magunkról, csak egy darabka gatya maradt rajtam, még úgy is melegünk volt. Az egész tábort duplafalú drótkerítés vette körül, közte fölszántott föld. Minden ötven vagy száz méterben őrtornyok, fönt a géppuskával az őrök, a reflektorok onnan világítottak ránk. Az egész ki volt világítva, úgyhogy ott nem volt sötét sarok az egész táborban, éjjel is mindenhol szinte nappali világítás volt, annyi volt a reflektor és lámpa. Ez abszolút biztonságot adott az amerikai őröknek, hogy nincs-e valami mozgolódás, gyülekezés, vagy támadás. És éjjel ugyanezt a világosságot láttuk velünk szemben, a Rajnának a másik partján, talán tíz-tizenöt kilométerre: egy négyzetnek látszott az egész, ugyanolyan tábor volt, mint a mienk. Először összekeverve voltunk - magyarok, németek - aztán kezdték szelektálni a foglyokat, úgyhogy például a magyar egyenruhát viselők, tehát a magyar hadse-
