Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
96- Csak azt vallja ki, hogy maga orosz-e? - de már akkor könnyeztem. Háromszor is intettem neki, de nem szólt. Aztán megkérdezte, hogy miért kérdezem.- Mert orosznak, Isten bizony, ilyen szíve nincs! Ilyet nem találunk itt, akinek olyan szíve van, mint magának! Hát el is pirult egy cseppet. És a többiek eztet mind hallották - hol oroszul mondtam, hol szlovákul -, és meg is értették.- Csak azt vallja ki nekem, hogy maga orosz-e, létezik-e oroszok között ilyen orvosnő, mint maga? Akartam is lehúzni, mert gondoltam, hogy nem tudom hogyan megköszönni, kifizetni neki, akkor megcsókolom. Láttam, hogy megpirkadt megint az arca, és ezért csak a keze fejét csókolgattam, valami tízszer is. De azok, akik vele voltak, még csak meg se mertek mukkanni! Ezután feljutottam az emeletre. Akkor már nagyobb szobába kerültünk. Másnap reggel jött a lengyel nővér, megállt az ajtónál, és elkiáltotta magát:- Karol Tóth!- Zc/e! - jelentkeztem. Odajött, és már töltötte is az evőkanálba a vodkát. És amint adta be, azt súgta oda nekem, hogy ez a főorvosnőnek a parancsa, és hogy másnap dupla ebédet fogok kapni. A nővér kannával hozta az ennivalót, és olyan betegek, akik már jobban voltak, hordták a betegebbeknek. Másnap már hallottam, hogy azt mondta, hogy a Karol Tóthnak duplát vigyenek, és intett, hogy azt majd utóira fogom kapni. Csend volt a szobában. Mindenki nézett, mert a nővér odajött, elvette tőlem az edényt és adta is a duplát. Meg is simítottam neki a kezét. Utána való nap is ugyanígy volt. Akkor egy németnek mondta, hogy vigye nekem az ennivalót, és hangosan mondta, hogy mindenki jól hallja. Bejött a német, de még csak rám se nézett. Egyik barátjának vitte, akinek kieszközölte, hogy tegyék át oda a mi szobánkra. Már azt gondoltam, hogy meghalok, olyan éhes voltam, már úgy hiányzott. És persze az a bánat, hogy hát a főorvosnő parancsolta, és nem adták oda. Jött másnap reggel a nővér és hozta a pálinkát. Rögtön susogtam neki, hogy hajoljon le hozzám. Mondtam neki, hogy tegnap nem kaptam meg a zupát.- Pacsemu? - kérdezte, hogy miért. Mondtam, hogy a német odaadta a barátjának, aki az első ágyon volt az ajtótól. Azt mondta, hogy majd fog vigyázni. Eljött a dél, és én nyugodtan vártam. A német megint nem adta oda a Karol Tóthnak az ennivalóját! Rangosán jött be a folyosón, és vitte a barátjának, aki már helyezkedett is, hogy fogja enni. De ám a nővér bekukucskált az ajtónál, és odaugrott:- Karol Tóth?! Tu je Karol Tóth!! - rám mutatott a nővér és ráparancsolt, hogy azonnal vigye oda nekem, máskülönben megmondja a főorvosnőnek, és már másnap mehet is dolgozni! Aztán ezt többet nem csinálták meg. Az első brigádok és a háború vége Lassan kitavaszodott, és már egyre jobban bírtam magam. Akin már látták, hogy némileg elbírja a lapátot, annak adtak munkásruhát és ment ki a brigádra. Télen a sok halottat havas gödrökbe dobálták és csak olyan havas földdel hányták be, az nem volt rendes munka. Amikor elolvadt a hó, a hullák kilátszottak, és büdösítettek, mert több volt a halott, mint a gödör. Kezünkbe adták a lapát-ásót, és mentünk ki, betakarni azokat a helyeket, ahol kilátszottak. Láttuk, hogy amott kint a fej, amott kint a kéz: jaj, gondoltam magamban, ezek milyen munkát csináltak! De hát biztosan örül-
