Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Tóth Károly

97tek, hogy a hullákat el tudták gyorsan tüntetni és jöhettek be. Nekifogtam, a gödör fala olyan srégen volt, és gondoltam, hogy lenyesem, mert olyan sírformát akartam csinálni. Beleástam, de egy halott négy ujjának levágtam a végét, már meg volt rothadva, és könnyen lecsúszott, olyan volt, mint a kocsonya. Elment minden gusztusom, és már nem kívántam a sírformát csinálni, csak hánytam, hogy ne látsszon ki.

Egy éjjel, éjfél után jött be a lengyel nővér, megverte az ajtót pálcával és azt kiabálta: „Vojna kaput, vojna kaput! Szkoro domoj, vojnopleniV - hogy vége a háborúnak és mi, hadifoglyok hamarosan megyünk haza. Kérdeztük, hogy mikor megyünk haza - azt mondta, hogy rövidesen, és ment tovább a hírrel, szobáról szobára. Otthon azt mondták, hogy 8-án lett vége, de nekünk éjfél után, 9-én hirdették ki. És hogy a csehszlovákok azok mindjárt mennek haza. De hát nem úgy lett, mi ott maradtunk. És a szegény olasz, az is ott maradt. Az olaszok mentek haza legelöl, de az orvos nem engedte őt, azt mondta, hogy nem bírja ki az utat. Verte magát a földhöz, sírt, hogy ő kibírja, de hiába, az orvos nem engedte el. Aztán ott hagytam őt abban a kórházban. Nem tudom, mi lett vele.

Május végén kivittek minket a kolhozba. Le voltak rombolva az istállók, és azokat kellett újraépíteni, hogy aztán rá lehessen tenni a tetőt. Nagyon vastag falaik voltak és ki volt adva, hogy naponta mennyi falat kell felhúzni. A téglákat szerteszét dobták a robbanások, nekünk kellett összeszednünk és lepucolnunk. Aztán ezt egy anyaországi gyerek megunta:- Gyerekek, kirakjuk a fal szélét, és a közepét meghányjuk földdel, itt helyben!

Mindenre akad ember! Aztán csak figyeltünk, és ha jött az orosz, akkor gyorsan rakta középre is a téglát - mindig volt annyi a kéznél, hogy az utolsó sort be tudja teríteni, és mindjárt kente is be malterral. Aztán csak azon könyörögtünk, hogy addigra, amíg ők ráteszik a szerhát, menjünk el a kórházból a lágerbe, nehogy a fal idő előtt szétcsússzon a tető alatt.

Az egyik nap férfi őr vigyázott ránk, másnap meg egy nő. A nő az kegyetlenebb volt, mint a férfi! A gép lepucolta a krumplit, a haját főzték a disznóknak. Amikor a férfi vigyázott ránk, és jött utána a nője, akkor tudtunk lopni belőle. Belopódzkodtunk abba a helyiségbe, ahol forrott a krumplihaj: amikor láttuk, hogy a katona letette a puskát a sarokba, és szedte ki a nőnek a melleit, nekünk nem kellett több. Megemeltük a födőt, és láttuk, hogy olyan piszkos fehér habbal fői a krumplihaj. A kezeink égtek, de egypárszor sikerült lopni. Egyszer aztán elcsípett bennünket a katona. Attól fogva már úgy állt, hogy ne tudjunk odamenni. Mind kiettük volna a disznók elől! A nő az mindig a szemünkön volt, és ha valaki csak tovább nézett valahova, már rá is ordított, és mutatta a kis pisztolyt. De annak is jött a manusza: olyan sovány magas katona volt, már messziről fütyült, a nő meg már örömmel várta.

Szökési kísérlet és a büntetőbrigád

A lengyel nővérrel és a Lajossal megbeszéltük, hogy elszökünk. A nővér járt ki vételezni a kórház részére. Az út, amerre járt, közel volt a kolhozhoz, és mindig tett egy kis kitérőt, hogy lásson bennünket. Végül egészen összebarátkoztunk. Megtudtam, hogyan került oda Lengyelországból. Elhurcolták őt: azt mondták neki, hogy három napról lesz szó, de hát nem napok lettek belőle. Aztán egyszer megkérdeztem tőle, nem-e jönne el velem Magyarországra. Szegény, rögtön vállalkozott. Azt mondta, hogy ő jön velem akárhova, nem törődik semmivel, de csak arra kér, hogy ha megyünk, akkor még egyszer meglátogatná a szüleit. Már olyan nyár volt, amikor megterveztük