Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
95 Már egyre jobban éreztem magamat és elkezdtem többet ide-oda járni. Közvetlen a mi szobánknál volt egy helyiség, amit csak fososszobának hívtunk, ott voltak azok, akik elkapták az erős hasmenést. És aki azt megkapta, az mind meghalt. Az egyik gyerek szerzett magának dohányt, mahurkát, és mondta, hogy valamelyikünk, aki jobban bírja magát, szerezhetne kovakövet, amivel meg lehetne gyújtani a cigarettát.- A Tóth már elég helyesen tud járni! - többen is mondták, és hogy ha már a gyerek szerezte azt a dohányt, keressek neki kovakövet. De én attól féltem, hogy újból elkapom a betegséget.- Teneked jó volt - rögtön rám estek a többiek -, hogyha valamivel kisegítettek, amikor még le se tudtál szállni ágyról? - így kénytelen voltam menni. Először csak elmentem a szoba mellett, de nem mentem be. Az volt az eszemben állandóan, hogy visszakapom a betegséget. De ha nem megyek be, akkor az egész szoba megint rám fog esni. így visszamentem.- Pozsony-Nyitra vármegyéből nincs valaki közöttetek? - kérdeztem. Nagy szoba volt, és egyszer csak azt mondta az egyik, hogy ő onnan van.- Honnan? - kérdeztem tőle.- Nagymácsédról.- Hát ne beszélj, szomszéd község!- Édes pajtáskám - elkezdett beszélni -, már én az utolsót izélem, gyere ide, üzenek haza tőled! Tudod, hogy már az utolsó helyen vagyok! Gyere, ülj ide, ülj ide az ágy szélére, ülj ide, drága emberke, viszel rólam hírt! Aztán csak beszélt és beszélt, de én már készültem, hogy megyek, de ő csak »még ezt elmondom, még ezt elmondom, várj meg!« Közben nekem az egyik meggyújtotta a cigarettát.- Reggel kilenc órakor átjövök, a szomszédban vagyok! - mondtam neki végtére.- Miért nem fogadsz neki szót? - kérdezték a többiek.- Elég a cigaretta! - mert hát igaz is volt, abban nem hazudtam -, össze volt a mahurka vágva, újságpapírba volt becsomagolva és lassan égett. Eléjött a másnap, és amikor már mindenhol ki volt osztva a reggeli, gondoltam, hogy átmegyek egypár szóra a mácsédihoz, mert mondta, hogy mennyi fontosat el akar mondani. Beléptem az ajtón, középen volt az ágya és néztem. Mindjárt rám szólnak ketten:- Ugye most nézel! Ugye hogy mondta, hogy »nem biztos, hogy megélem a reggelt!« Nemsokára azután, hogy elmentél, ő is elment, örökre!4 Körülbelül márciusban, áprilisban volt az orvosi nagyvizit. Csak akkor tudtam meg, hogy a doktornő az főorvos volt: ő vezette a vizsgálókomissziót. Négyen vagy öten voltak, és ő vizsgált, mindent kihallgatott, tudakolta a szívet, tüdőt, azelőtt a nővérek megmérték a lázat, és mire odaért, már csak mondták, hogy milyen magas. Meg is kérdezte, hogy fel tudnék-e menni az emeletre. Mondtam neki, hogy már fel, mert akkor már mászkáltunk ide-oda. De nekünk az nem volt az eszünkben, hogy a lépcsőn nem tudunk járni, még annyi erőnk nem volt, hiába volt ott a két kar, amit meg tudtunk fogni. Odaintettem hozzá, hogy jöjjön az ágyom mellé, oda is jött, és megfogtam a kezét. Nem vette el. Félig oroszul, félig szlovákul mondtam neki, hogy kérdezni szeretnék tőle valamit. Azt mondta, hogy lehet. 4 Tóth Károly elbeszélése szerint a nagymácsédi hadifogoly halálhíre végül ejutott a feleségéhez; a személyt nem sikerült azonosítani.
