Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
79dat! Gyere tíz órakor ide a konyhára, egyenest be, mondd meg, hogy a főszakácshoz mész. Beengednek.- Mondhatom magyarul?- Mondhatod, itt mind ilyen ember van! Reggel el is mentem hozzá. Rögtön olyan rántottét csinált, hogy jaj: vágta belé a drága sonkát, és olyan pilisznyes szalámikat.- No, majd ha nem tudsz eljönni, van hova eltenned az ételt? - kérdezte.- Hát, majd valahova csak el tudom!- No akkor gyere a raktárba - mondta. El is mentünk és csak nagyot néztem: lógtak a szürke szalámik és a füstölt húsok. Azt gondoltam, hogy majd egy darabkát fog belőle vágni.- Csak egy darabot vágjál belőle... - De kinevetett és azt mondta, hogy az egészet nekem adja!- Itt van, találsz papírt, pakold be! - Kivette a nagy pénztárcát, és egy egész marék zlotyit adott, nem is olvasta!- Ne, tedd el, és segíts magadnak, ahol kell! - Csak éppen azt nem mondta, hogy szökjek meg, és ha kell, akkor fizessek bátran.- Mindennap gyere el ide - mondta -, és a faluban van hentes, eredj oda, rendelj, amit akarsz, ha meglássák, hogy van pénzed, még a valagad is kinyalják, ez olyan szegény nép! Aztán jártam is utána, és mindig olyan jókat adott. Mindig a sűrűjét kaptam. Szökési kísérlet Akkor aztán elhatároztam, hogy megszökök. Csak egy baj volt: nem volt megbízható emberem, közeli barátom, akivel szökhettem volna. A szakács magyarázta, hol van a front, mert ő tudta. De hallatszott is, csak tizennyolc kilométerre volt, már a csehszlovák határon. Nagy tél volt, hordta a havat, és este a térdig érő hóban sírva megindultam, abba az irányba, ahol legjobban hallatszottak az ágyúk. De hogy milyen nehéz a térdig érő hóban menni, szántott földeken! Nagyon hamar kidögültem. Már mindig közelebb voltam, mindig közelebb, az ágyúdörgés már nagyon közel hallatszott. Aztán megálltam, mert nagyon megizzadtam, és máris nyomkodott az álom. Az öregjeimtől hallottam, hogy ha ilyen helyzetben elalszik az ember, akkor vége, de azért egy cseppet leültem pihenni, csináltam magamnak ülőhelyet a hóban. Amikor már szundikálni kezdtem, felkeltem, mert az millió, hogy ott maradtam volna örökre! Azt se tudtam, hova jutok: lengyelekhez, szlovákokhoz, vagy az oroszokhoz. Le is lőhetnek engem, gondoltam magamban. Hát Isten neki, visszamentem! Csak reggelre értem vissza, reggeliért mentem. Amikor rám került a sor, a szakács megállt, rám nézett, és csavarta a fejét:- Hát te itt vagy? - de ott nem mondhatott mást, mert körül volt szlovák katonával. Már akkor éreztem, hogy baj van. A szakács már tudta, hogy mi lesz velem, de nem merte megmondani. Elmentünk délben ebédre. A szlovák katonák előbb kaptak enni, mint mi. Aztán mi is odasorakoztunk, és akkor körülvettek bennünket, és már nem mehetett el senki a konyháról. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy baj van, hiszen hetekig őr nélkül voltunk, és csak úgy lézengtünk a faluban. Elvittek egy nagy iskolába és ránk csukták a kaput. Ott összpontosították azokat, akik ilyen lógó emberek voltak, akik kiestek a légióból. Néhánynak szerencséje volt, el tudtak szökni. Az éjjel ott aludtunk, kettő ember elkéredzkedett vécére. El is mentek, és már nem jöt-
