Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
72mert tudtam, hogy már nem jövök vissza. Akit besoroztak akkor, az már ment is az állomásra. Zoli addig, ha csak pár órát is, velem volt. Ez alatt elmeséltem neki azt, hogyan jártam. Mielőtt elkerültem Moszkvába, ő volt a tolmácsom, aztán egy kárpátaljai tisztet kaptam, de az nagyon haragudott a magyarokra. Az oroszok előtt mindig vágta a hazugságokat, hogy én ki voltam, és miket csináltam. Valami két hétig minden istenáldott nap megvertek. Amikor bejöttünk, megvolt a proverka, a népszámlás, hogy meg vagyunk-e mind, és már kéredzkedtem is a kanturára, az irodára - muszáj volt mennem a kihallgatásra. Voltak közöttünk valami anyaországiak, három férfi, azok azzal a tiszttel voltak a fronton. Az orosz mindig azt tudakolta, hogy hány oroszt lőttem meg, és a kárpátaljai csak azt fújta, hogy »ez ilyen disznó magyar, olyan disznó magyar«. A három anyaországi már figyelt, és már nem nézhették, hogy mindig sírva jövök ki:- Pajtás - mondták nekem -, többet nem fog megverni!- Miért?- Melléd állunk! Nekünk volt az a tisztünk. Ott leszünk az ablak alatt, csak intsél. Majd mi megmondjuk, mit csinált az oroszokkal ő. Ő! Aztán legközelebb is elkezdte a kihallgatást a kárpátaljai, úgy csinált a marha, hogy odaállt egész közel hozzám beszélni, rálépett a lábam fejére, és felvágta az államat. Majdnem elharaptam a nyelvem, csak köpöztem a vért. Az orosz az asztalnál ült az ablak mellett, és ez meg engemet kínozott. De aztán hátraugrottam és elkáromítottam magam:- Majd én bebizonyítom teneked, te hány oroszt lövettél le! Bebizonyítsam?! Akkor kiszállt az asztaltól az orosz, megnyalábolt, hogy csak mondjam, mondjam. Többet nem szólt egyet se. Attól fogva ő többet nem volt híva az irodára, de a mi Karcsink se! A Zoli kikísért az állomásra. Három trombitával, húzós muzsikával búcsúztattak minket a kapunál. Engedtek ki, és szabadon szaladtunk a vonatra. Amint mentünk a sorba a kapuhoz, láttam én a portán, a kapu alatt, hogy ott sír az a kárpátaljai tiszt.- Ahol van az a disznó, nézd a! - mondtam a Zolinak. - Az az a kárpátaljai! Majd most adok neki! - De úgy mondtam, hogy ő is hallotta. Aztán a Zoli egyszer elmondta, hogy adott ő annak piszkos magyart:- Ne félj - azt mondta -, adtam neki! A Zolinak még 1945-ben sikerült hazajutnia. Amikor meghallotta, hogy megjöttem, másnap már Királyfán is volt. Turka Vitt minket a vonat, a fele muníció volt, a másik fele szlovák katona és mi. Amikor megálltunk az állomáson, már szabadon mehettünk, nem vigyázott ránk senki. Szaladtunk csáját, teát fogni, rohantunk az állomásra, mert már tudtuk, hogy hol szokott lenni a váróteremben a csája, csak ereszteni kellett. Az összes oroszt, aki ott volt, megelőztük, és azok még csak szólni se mertek. Mire rájuk került a sor, az edény kiürült. Megérkeztünk egy faluba, Turka volt a neve. A vasutat felrobbantották, csak az egyik vágány volt készen. Turkán volt a csehszlovák hadseregnek egy nagy telepe, és ott osztották be a frontra a embereket. Akkor egy érsekújvári fényképész volt a legközelebbi haverom, a Supola Józsi. Bányász volt, de közben olyan kocafényképész is, járkált a falukba, és gyorsfényképeket árult. Már a fronton is haverkodtunk, egy bún-
