Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Tóth Károly

73kerban voltunk, de nem volt olyan közeli barát, mint a Zoli. Mentünk egy úton - az országút is volt, meg nem is -, elég rendben volt, de kövezve nem volt, vagy aszfaltozva, egyszer csak a Józsi azt mondta nekem:- Karcsikám! Az az ember újvári, őnála voltak a legdrágább ékszerek! Egy akácfához volt megdőlve egy katona, nézte a menetet, de nem tudtuk a rangot, mert csak ingben volt, meg katonanadrágban. Egyszer csak bekiáltott közibünk:- Szermusz, Józsi! - és ráparancsolt a menetre, hogy álljon meg. Már gondoltuk, hogy ez nem kis kutya, mert csak úgy megállítani egy nagy menetet, az nem olyan könnyű. Először szlovákul kezdett beszélni, de nem feleltünk neki rendesen vissza:- Na - elkezdte magyarul -, látom, hogy éppen olyan emberek vagytok, mint én, magyarok, de nem baj!

Józsi bemutatott, és nagyjából elmondtuk a dolgokat. Az illető zsidó volt, és elvitték a magyar hadseregbe munkaszolgálatosnak. Ásta a dekungokat, de aztán átszökött az oroszokhoz, beállt a csehszlovák légióba és százados lett.- Nem baj, gyerekek, veletek érzek - mondta. - Sorozásra fogtok menni, és ha valami nem fog passzolni, csak ide gyertek hozzám - és mondta a házszámot -, minden menni fog!

Másnap mentünk a sorozásra, mert ott újból soroztak. A Józsival megegyeztünk, hogy ha valamelyikünket nem soroznák be, akkor megvárjuk egymást, és megyünk az újvárihoz.

Hát, engem nem soroztak be. Meztelenül be kellett menni az irodába, ahol könyveltek el, és csak azzal toltam el, hogy az apámat szlováknak, az anyámat magyarnak mondtam:- Krucifix, ty si Maďar? - rám szólt az asztaltól a háromcsillagos tiszt, hogy magyar-e vagyok.

Ha fordítva mondom, akkor besoroznak. De én ekkor ezt nem tudtam. Azt hittem, hogy mindegy, de hát az anya, az anyanyelv volt a fontos. Az apa nem számított, és ha nem is tudtam volna szlovákul, az se lett volna baj. Nem akartam kijönni az irodából: mondtam neki, hogy én megyek harcolni a fasizmus ellen. Azt mondta, hogy ad nekem papírt, és hogy azt töltsem ki, aztán majd valami lesz. De megkérdeztem tőle, hogy mi lesz azzal, akit nem soroznak be. Hazudott a büdös, azt mondta, hogy azok a front háta mögött fognak utakat, vasutakat építeni, amiket lerombolt a fasizmus - minden másik szó a fasizmus volt. Gondolkodtam magamban: hát menjek a golyó alá? Hát akkor inkább megyek dolgozni. Nem mentem a Supolával a százados után - többé nem láttam őket, a mai napig se -, és ez lett a vesztem.

Volt ott egy sellyei ismerősöm, a Sztanó Feri. A fronton mindig mindenre vállalkozott - bizalmas feladatokra, kilesni ezt-azt, veszélyes helyzetekben. Rangot akart kapni. Ilyenekre én nem jelentkeztem, gondoltam, dobjon a sors, ahova dob, már úgyis nyakig benne vagyok. A Feri mindenre jelentkezett, és semmi baja nem történt, olyan szerencséje volt. De aki kényszerítve volt, azt meg elkapták és fejbe lőtték. Volt egy elég jó pufajkanadrágom, még Moszkvában cseréltem, és megegyeztem Ferivel, hogy kicserélem az övéért, mert sikerült neki igen jó orosz vatelinos nadrágot kapni. Bejutott a légióba, és adták le az öreg ruhájukat. Mondtam neki, hogy neki mindegy, a saját nadrágját, vagy az enyémet leadni, csak az a fontos, hogy nadrág legyen. A raktárban nem törődtek vele, ha kicserélte, és ha nem is adott volna le semmit, akkor se lett volna baj. Ment be abba a terembe, olyan padlásszobába, ahol az új szlovák mundért kapták, én meg decemberben, későn éjjel levetkőztem, és vártam. De ám nem csak én vártam, hanem az a sok szegény lengyel is. Már ezer kéz kiabálta, hogy »ezt