Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
Találkozás Zolival 71 Bobrujszkban azt mondták, hogy a Zoliék két hét után jönnek utánunk Moszkvába. A két hétből majdnem három hónap lett. December elején jöttünk be a gyárból, és azt kiabálta a portás:- Karol Tóth! Karol Tóth!- Gyerekek, jól hallok? - kérdeztem a többiektől.- Hát persze hogy jól, a te nevedet kiabálják. - Jelentkeztem, és a portás azt mondta, hogy keresett valami hadifogoly azokból, akik aznap jöttek, valami olyasmi neve volt, hogy »Magyari«, de hogy az én nevemet jól megfigyelte. Rögtön kapcsoltam, hogy a Zoli az. Magyaráztam neki, hogy nem Magyari, hanem madari! Akkor már vágta rá, hogy az, örült, hogy kijavítottam őt. Kérdeztem, hogy hol van - azt mondta, hogy valahol a telepen, de ő se tudja. Azt mondta a Zoli neki, hogy ha jövünk be, kérdezze meg, hol vagyok, és hogy majd én aztán megkeresem. Kerestem is egész éjjel, de nem találtam, aztán hajnalban lefeküdtem. Reggel vonultunk ki, és mondtam a portásnak, hogy ha idejön az az ember, itt várja meg a portán, amíg bejönnek a brigádok, ekkor és ekkor fogunk bejönni, mert máskülönben nem találom meg őt. Este jöttünk be, és már hallottam ám, kiabálta a hang a drót mellett, amint közeledtünk a portához:- Tóth Karcsi! Tóth Karcsika! Hol vagy, jössz már? - Megismertem a Zoli hangját!- Már jövök, Zolikám, kerestelek egész éjjel - mondtam neki, de akkor még csak a hang után, még látni nem láttuk egymást.- Mentek haza még az éjjel!- Mi!?- Mentek haza az éjjel! Azért ment olyan lassan a bemenet, mert csak azt engedték szabadon, aki már átesett a sorozáson: csak egy brigádot eresztettek be, és amíg az nem végzett, addig másokat nem engedtek be. Hátul voltam, így csak sokára kerültem be. Addig a Zolival a dróton keresztül beszélgettünk. Azt mondta, hogy kivitték őket valahova fürdőbe, és csak reggel jöttek vissza, azért nem találtam őt éjjel. Mentünk az ebédlőbe, ahol a sorozás volt. Egyszer csak mondták, hogy »Karol Tóth!«, de akkor már levetkőztem, és a Zolinak adtam a ruhámat, hogy vigyázzon rá. Haver a havernak adta, mert egy-kettő volt elzsebelés, egyik a másiktól ellopta a ruhát, vagy kicserélte: felvette és már nem mondhattad, hogy az a tied. Ilyen is ment ottan. A sorozáson mindenre feleltem, szlovákul: akkor csak azt kérdezték, hogy egészséges vagyok-e, és hogy akarok-e harcolni a fasizmus ellen. Hát persze, természetesen, mit mondhattam, már benne voltam nyakig. És már mondta is hogy »szchopen«, alkalmas. A Zoli ezt ott végig hallgatta:- Na, már te mész! - mondta. A Zoliékat azért hozták, hogy egészítsék ki azt a transzportot, aminek a frontra kellett menni, amivel aztán minket is vittek. Belőlük jött az a pótlék, és az volt a helyzet, hogy a Zoli lehet, hogy beleesik, lehet, hogy nem. Hát csak nem esett ám bele! Mentem vele mindenhova, de megint hiába volt. Aki benne van, benne, aki nem, az majd megy később, ez volt a válasz. Mire én bekerültem, már volt tíz óra is. Aztán bementünk a szobára, mert én voltam megbízva az ételkiosztással. Egy-kettő fogtam az uborkalevest, ami az ágyunk végére volt letéve tíz embernek, és egymás között elosztottuk. Az már éjfélre csak olyan volt - hát még rosszabb, mint a víz. És az se volt biztos, hogy marad benne uborka, mert ha rántottam fel a kanalat, az uborka könynyen lecsúszott. Ettünk és aztán amit magammal akartam vinni, összecsomagoltam,
