Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
70 kon mi van! Megmérgült, és már többet senkinek se volt szabad az ablakokhoz menni. Egy idő után az autó- és repülőgyárba kerültem. A gyárat nem szénnel fűtötték, hanem tőzeggel: kivágtak a talajból olyan téglaformákat, és éppen úgy rakták össze, hogy száradjon ki, mint itt nálunk Királyfán a cigányok a vályogot, amiből aztán a régebbi házak épültek. Egy hosszú futószalagra raktuk rá a tőzeget. Egy nagy gyárat átfűteni, az nem akármi. Kocsival hordták be, és töredezett, úgyhogy végtére csak por lett belőle. Csak raktuk és raktuk a futószalagra, ami olyan hosszú volt, hogy mire odaért a kazánhoz, a két oldaláról a sok fogoly teljesen megrakta, úgyhogy győztünk tüzelni. Bent a gyárban nem volt velünk katona, ott is egy mester felelt értünk, aki kivitt bennünket. Néha sikerült jobb munkához kerülni: jött egy orosz, nézkedett közénk. Én már ott is voltam, hogy nem-e kell valamit segíteni. Kérdezte, hogy nem-e mennék vele be - mentem is rögtön, aztán olyan alkatrészeket kellett kiválogatni, amik nem sikerültek, de akkor már bent voltam. Mindennap vártam őt, de hát nem mindennap jött. Amikor megláttam, már rohantam elébe, és már intett is, hogy menjek. Két úton lehetett a gyárból hazajönni, a rendes úton, vagy a parkon keresztül, ami az út mellett volt. Nagy park volt az, tele fákkal, padokkal, és arra sokkal közelebb volt, de aki olyan gyámoltalanabb katonának érezte magát - ezt csak így magamtól gondolom -, az ment inkább a főúton. Egy alkalommal is jöttünk haza a munkából a parkon keresztül. Egy orosz katona jött a főút felől. Éppen abban az irányban volt a villamosfelszálló, és ott várták a villamost, akik a gyárból jöttek. A katona be volt rúgva, és a vállán volt egy pár csizma: lehetett látni, hogy csillog a talpa, új féklapot kapott, a suszterajból jöhetett. Egyszer csak odavágott az utolsó emberünknek. Nagyot zsivajtottunk, a mi emberünk kapcsolt, és neki a futásnak, de ám a katona is utána. Utolérte, és azt addig verte, amíg a csizmaszár nem maradt a kezében. Egy másik alkalommal a rendes úton jöttünk. A civilek is ugyanakkor hagyták ott a munkát, és várták a villamost. Az a sok nép mind ki volt fordulva az úthoz, mi meg közvetlen mellettük, az út szélén mentünk el. A katona, akire rá voltunk bízva, nyugodtan elöl. Egy a civilek közül - én már azt el is hagytam - két mankón állt. Egyszer csak nagyot ordítottak a mieink, mert a mankós közibük vágott, hogy miattunk nincsen lába. Szétugrottunk, mert volt is miért szétugorni. A katonánk már akkor nem velünk törődött, odament a mankós emberhez, hanyatt taszította, elvette a mankóit, és addig ütötte, gyúrta, amíg volt mind a két mankóból valami. Én bemenekültem egy olyan putik mellé, ahol az ablakba az emberek beadták a poharat - ott egyetlen egy csészét ki nem mostak -, és már töltötték a száz gramm vodkát. De az a civil nép! Még csak szusszantani se mert! Mi kiabáltunk egymásra:- El ne szökjön egy se! - mert olyan bokros rész volt ott. - Az minket véd! - mert a katona tényleg minket védett. A mankós már a végén félhalott volt. De a civilek nem szóltak a katonának, hogy »nem látod, már alig él az ember, ne rugdald!« Hogyha akárki pártolta volna, akármit szólt volna, az biztos, hogy elviszik. Senki se szólt, ottan olyan terror volt. Hogy milyen félelemben volt az orosz nép! Egymáshoz nem mertek szólni. Egy novemberi napon, hosszú idő után akkor láttam először kalácsfélét, mert ott nem kaptunk mást, csak levest: zupát, jöhetett a nagypéntek vagy a nagyszombat. Két kicsi siskát kaptunk. Csodálkoztunk, hogy milyen jó vacsora volt. Nem tudtunk semmiről semmit. Aztán minden szobában kijelentették, hogy amikor riadózni fognak, mindenki menjen ki az udvarra. Mi fáradtak voltunk, nemigen mentünk ki, elbujkáltunk. Átkutattak mindent. Akkor, november 7-én volt nekik a nagy ünnep. Röpülök röpködtek, és ötven ágyúlövést is leadtak.
