Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
Még katona voltam, amikor ilyen helyen őrségben voltunk. Nagyon sok vadkacsa volt ott, ahol az a zöldes rész volt. Az őrség alatt figyeltem, hogy honnét szállnak fel a kacsák: elég távol voltak. Amikor letelt az időm, leváltottak és mondtam annak, aki utánam következett, hogyha találnák tojásokat, vagy kiskacsákat, akkor kap belőle - ha már nagyon távol leszek, fellövi a zöld rakétát, hogy tudjam, merre van a bunker, mert ottan könnyen el lehetett bologni. Egyenesen nem lehetett menni, mert mindig a zöldet kellett figyelni és kerülgetni. Egyszer három fészket is találtam, akkor volt tojás busán. Megpróbáltam másodszor is - akkor is megfigyeltem, honnét szállnak a kacsák, és megint megegyeztem azzal, aki őrségben volt. Mondtam annak is, hogy addig lője a zöld rakétákat, míg nem lövök vissza és akkor már tudni fogom, hogy milyen irányba menjek. Neki is indultam, de akkor nagyon elbologtam, valahogyan eltompult a tájékozóképességem. Hát bizony, már sokat mentem, és nem tudtam visszaakadni. Már sírtam is, hogy minek kellett nekem a kacsatojás, még bemegyek az orosznak a markába! Még gyomorfájást is kaptam ijedtemben. Aztán fellőttem a rakétát, és szerencsére válaszolt rá a gyerek - csak akkor jött az eszébe. Még az volt a szerencse, hogy tudtam venni irányt. Ezután már többet nem kellett a kacsatojás. Olyan szeptember utolja lehetett, a munka után bejöttünk a reptérről, és elkezdték a névolvasást: »Akinek a nevét olvassuk, még ma éjjel megy Moszkvába!« A csehszlovák légióval. De mi arról nem tudtunk, hogy otthon mi történik, levelet nem kaphattunk, se hírt. Engemet olvastak, a Zolit nem. Rögtön az irodára mentünk. A Zoli jól tudott szlovákul, és amit ő elmondott, én is elmondtam utána. Besegített, elég volt, ha mondta az első szót, a többit már elkaptam. Egyáltalán nem is hitték, hogy nem vagyok szlovák. Nem akartak hajolni, hogy engem vagy vegyenek vissza, vagy a Zolit tegyék be. Azt mondták, hogy mindegy, akit olvastak, az most megy, és a másik csoport két hét múlva megy utánuk, ők ezen nem javítanak semmit. Úgy is lett, és a mi Karcsink elment Moszkvába. Kilenc nap alatt értünk oda. Hat napig csak azt hallottuk, hogy »Moszkva! Moszkva!«, de csak taszigáltak az egyik állomásról a másikra. Aztán végtére mégiscsak megérkeztünk. Moszkva Úgy volt, hogy kiképzésre megyünk oda, de csak munka volt belőle, ott se hagytak henyélni. Október eleje volt, és már kivittek bennünket havat hányni - akkor nem katonával - a mester felelősségére. Egy ház előtt voltunk, és onnét hordtuk el a havat, egy olyan két és fél tonnás tragaccsal.- Hát ez a ünneplőruhád? - kérdeztük a mestertől. Azt mondta, hogy itt nincs ünneplő vagy köznapi, itt »vse rovno!«, mindenki egyenlő. Megraktuk az autót, és az volt a parancs, hogy az embereknek a fele rakásra fogja rakni a havat, a többiek kimennek lehányni, mert az autón nem volt vyklapačka. Azon gondolkodtam, hogy miért csak az elől az egy ház elől hordjuk a havat. Nagy ablakai voltak az utcára, és be lehetett rajtuk látni. Egyszer csak nyílt az a nagyon hosszú ajtó, és egy pincér, kihízott pofa fehér ingben és fekete nadrágban rontott át a szomszéd szobába. Odamentem a szomszéd szoba ablakához, és mit látok: ott voltak körbe a hosszúkás asztalnál a fejesek, látszott rajtuk, hogy ezek nem kis kutyák. Visszamentem, és mondtam a gyerekeknek:- Gyertek ide, ezt hallgassátok meg! - Hátjöttek is.- Vse rovno? - mondtam a mesternek - Igyi szudal Gyere ide! - De nem mondtam neki, miért hívom az ablakhoz. Na nézd meg, terajtad milyen ruha van, és azo-
