Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
62 hova fogok kerülni -, ez olyan biztosíték volt. Ott, a katonaságnál tanultam megvarrni, foltozni, mert nem volt ruha, hogy cseréljünk. Szegény, nagyon szegény volt a hadsereg. Aztán később egy doktornőn is átestünk. Csak olyan nagyjából átment rajtunk, hogy milyen állapotban vagyunk: gyorsan ment, mert ott nem messze égett a front. Pucérul álltam előtte, és egy ezüst Máriácska-érem volt a nyakamban. Megmarkolta, mert tudni akarta, hogy mi az. Mondtam, hogy a Szűz Mária. Aztán mutogatta, hogy »ezt-e kúrom otthon?« Kérte el, de nem akartam odaadni. Ezt nem! Megrántottam a kezét, mert ő átmarkolta, gyengécske ezüstlánc volt, és ahogyan lerántottam a kezét, a lánc ezer felé repült. Rögtön kapott az oldalához, de nem volt nála a pisztoly. Az oroszok megkérdezték, hogy kik a kocsiknak a gazdái, mert hogy azok fognak kocsira ülni. A kocsisok rögtön a halottra mutattak, hogy ne nekünk kelljen menni. A kocsi az nagyobb cél, hamarább eltalálhatták - egy ember könnyen földhöz vágja magát, ha kell, de ha kocsin van, akkor nem tud gyorsan lefeküdni. Aztán megkérdezték, hogy ki ért a lovakhoz? Nem értett senki. Ki dolgozott olyan helyen, ahol lovak vannak? Senki. Akármit kérdeztek, senki sem akart a lovakhoz és a kocsihoz érteni. Aztán azt parancsolták, hogy álljunk sorba. Felsorakoztunk, és egy orosz jött rajtunk végig a soron lóháton, úgy ordított velünk, mint az állatokkal. Én voltam talán a harmadik a második sorban, „raz, dva!” egy anyaországira és énrám is rám mutatott a marha! Már akkor nem mondhattam, hogy »ahol a kocsis a!«, mert akkor agyonlőtt volna engem is, és őt is, aztán az emberek közül kivett volna valakiket. És ha nem is lő le, a lóhátról pontosan pofon tudott volna rúgni. Indultam a kocsihoz, és éppen a gazdája mellett mentem:- Eddig lóháton mentél - mondtam neki olyan lassan, mert beszélni nem nagyon lehetett -, most meg már nem jelentkezel? Kaptam egy kis katonát, és az anyaországi is. A mieinket ott hagytuk, akkor nem is tudtuk, hogy mi lett velük, és vittük el a kocsikat. Lőszer, és valami kevés kaja volt rajtuk, amit már nem volt idő megfőzni, mert erős támadásban voltunk. Az ottani utak és a földek hullámosak voltak, ha felmentünk olyan kisebb emelkedésre, már trrr-trrr, szóltak a géppuskák, és akkor zsupsz, leugrottunk az árokba. Leugrott az orosz katona? Én is leugrottam! Már azt vártam, hogy az árokban agyonlő engem. A lovak jobban féltek, mint az ember, a négy lábukat összetették, és meg se moccantak, úgy reszkettek, mint a kocsonya. Az orosz mutatta, hogy üljek fel a kocsira, és hajtsam! Mutattam neki, hogy üljön fel ő! Azt értettem a mutogatásából, hogy ő nem tud a lovak nyelvén, aztán magyaráztam neki nagy nehezen, mit mondjon, hogy »gyí!«, de nem és nem. Kétszer megkaszált minket a géppuska, aztán csendesebb lett a helyzet. Szabódtam a lovaknak, hogy induljanak el, de nem akartam felmenni, mert ha meglátják, hogy ott ember mozog, az millió, hogy távcsöves puskával levesznek. Aztán végre elindultak a lovak, és amikor már lementünk a laposba, akkor már felültünk mind a ketten. De ha magasabb helyre kerültünk, megint lőttek bennünket, akkor ám a Karcsi hamarébb volt az árokban, mint az orosz. Nem mondom, nem gorombáskodott, ő jobban félt, mint én. Ungar, Ungar! — mondta, hogy a magyarok lőnek, amikor megint kaptunk két sorozatot.- Nemei, Nemei! - mondtam neki vissza, hogy a németek.- Nyet Nemei! - nem hagyta magát. - Ungar! Ungar! - mert hát még a fegyvernek a kopogása is más volt. Ott lapultunk az árokban, majd az orrunkat is benyomtuk a földbe. Mutattam neki, hogy ott vannak a kocsin a ládák, és benne a lőszer, a »bimm, bumm«, már másképp nem tudtam megmondani neki. Ha belövik a kocsit,
