Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Tóth Károly

63mind eltűnünk! Hogy az hogyan megijedt! Rögtön mondta, hogy menjek fel, és hányjam le. Mondtam neki, hogy jöjjön velem, aztán valahogyan megegyeztünk, hogyha majd szót fogadnak a lovak, és lemennek a laposba, akkor ledobáljuk a ládákat. Úgy is volt, lementünk a laposra, és azokat a hosszú lőszeres ládákat tele lőszerrel - akkorák voltak, mint egy asztal - nagy nehezen a kocsi végére húztuk, és leforgattuk. Csend lett, és a lovak elindultak. Felültünk egymás mellé, és láttam az oroszon, hogy jobban fél, mint én. Olyan kis trutyka katona volt, az orra végig volt varral. Hogy miért, nem tudom.

Egy faluhoz érkeztünk, a végén olyan dimbek-dombok, és azokban volt egy lövészgödör kiásva. Egy orosz katona volt ott; lógott a feje, és folyott a vére, agyonlőtték. A falu már akkor tele volt orosszal, de még biztosan voltak elmaradva őrségben katonák, és ezt éppen eltalálták. Jaj, jaj, mit fog mondani a varasorrú, gondoltam magamban, agyon fog lőni engemet! De nem szólt semmit, és én se. Bementünk a faluba, és egy kereszteződésre értünk. Egy katona leállított, és mutatta, hogy menjünk be az udvarba, egészen hátra. A kertek alatt sok diófa volt, és annyi orosz, hogy rengeteg - ott nem látták őket. Megálltunk, egy magyart se láttunk. Csak ketten voltunk. Aztán tudakoltuk, hogy mi lesz velünk. Olyan fiatal katonától találtuk kérdezni:- /gye na Szibír! - és már fordította ránk a fegyvert.

Aztán öregebbhez mentünk, és az azt mondta, hogy elvisznek kolhozba dolgozni. Az már jobb lesz, majd eldolgozunk. Ám a harmadik, az kegyetlen volt: agyonlőnek! Hát most erre mit mondjál? Láttuk, milyen gyűlölettel néznek ránk.

Rá egy órára jött egy olyan tisztféle, és vele egy katona. Kérdezte, hogy hol van az a két magyar katona. Jelentkeztünk. Magyarázta, hogy a magyar lovakat fogjuk ki, és az orosz kocsiba harmadik lónak fogjuk be őket. Süllyedtek a kocsik is, a lovak is, mert ott olyan út volt. Ha erdőbe mentünk, ha határi úton, süllyedtek. Bevitt bennünket a parasztudvarba, és mondta, hogy keresgéljünk olyan fát, amit rákötünk a ferhécra, előre a kocsira, arra rá a kisefát és oda a harmadik lovat. Ezt mind elmagyarázta, mutogatta - tudtuk mi azt rögtön, de hát nem akartuk tudni. Ezt meg is csináltuk, a négy magyar lovat beosztották a kocsikhoz, és a magyar kocsikat félretették, otthagyták a kertek alatt.

Estefelé jött egy katona, és elvitt bennünket a falu közepére. Az már tele volt magyar katonával, és azok közé engedett. Azt nem tudom, mennyien voltak ott, de éjjel-nappal odahordták a foglyokat, ez olyan összpontosító hely volt. Egyszer csak láttuk, hogy egy fiatal orosz gyereken magyar tiszti ruha van. Felvette az egyszer akkora embernek a ruháját. Odajött hozzánk, hogy csináljuk meg neki úgy, hogy jól álljon rajta. Akkor megismertük, kinek az öltözéke - a pesti századosé volt. Azt mondta a gyerek, hogy ő lőtte agyon, és ezért joga van a ruhájára. Volt közöttünk olyan, aki elvágta a csizmaszárakat, mert azok nem hajoltak, és volt aki a zubbony ujját vágta el. Még így szétmetélve is az kellett neki, mert oficír ruha volt, és az más anyagból volt.

Ezután elvittek minket egy parasztudvarba. A házakat már többnyire felégették, de annak az épületnek, ahova vittek, még megvolt a teteje, mert bádogból volt. A nádtetős házak és a faházak elégtek. Bevittek bennünket az udvarra és azt parancsolták, hogy álljanak külön a szlovákok, a ruszinok és a magyarok, mert mi több nemzetiségből álltunk össze. Én nem tudtam szlovákul, de a Madari Zoli az jól tudott, polgáriba járt Sellyén, és az oroszoknak a szavukat is értette, ő mindjárt odaállt a szlovákokhoz:- Karcsikám, egymást ne hagyjuk el! - mondta. - Ne hagyjuk el egymást! Valamit a magyarokkal ezek akarnak, nincs jó érzésem. Álljunk a szlovákok közé!