Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
- Ezen az utcán megyünk! - mondtam a többinek, mert az utcák megvoltak, még ha le is égett az egész falu. Átmentünk az egész falun, de nem találtunk senkit. Nem voltam bolond, hogy bebújjak valami dekungba, hogy fejbe lőjenek! Még egy udvarba is bementünk, ahonnan kitötyögött egy öregember és egy öregasszony. Már ott vártak, és üdvözöltek bennünket:- Zdrasztvujte, zdrasztvujte! - merthogy már nekik mindegy meghalni. Mindjárt mondtuk egymásnak, hogy ne bántsuk őket, nem szabad. Kérdeztük tőlük, hogy van-e itt katonaság, ők is azt mondták, hogy az este kivonult. A kertjükben volt egy szélmalom. A zászlós megparancsolta, hogy nézzük át, nincs-e ott katona meghúzódva, mert minket egy magas pontról figyeltek, és be tudtak lőni. Nem volt ott senki. Csak később jöttünk rá, hogy a hegyoldalba, a legmagasabb fára vitték fel a golyószórót, onnan tudtak minket olyan könnyen lőni. Ott volt a kötéllétra is, amin felmentek. Az új százados Nem sokkal a fogságba esésünk előtt már három napig nem volt koszt, csak visszavonulás. Nagyon sok erdő volt ott, aztán egy hajnalban kiértünk egy tisztásra. Gondoltuk, hogy jó távol vagyunk az oroszoktól, és kellene már valamit főzni abból, ami még a kocsikon maradt, mert a nagy iramban le kellett hányni valamit, mert a lovak nem bírták azt a nagy terhet: lőszer, ennivaló, mindenféle. Gondoltuk, hogy gyorsan alágyújtunk a tűzhely alá. Mindenki nekikezdett a fagyűjtésnek, tördeltük és vittük a szárazabb fákat. Már el is kezdett forrni a víz, amikor az egyik gyerek azt mondta:- Ahol jön a német dzsip! Teteje nem volt, benne a három német tiszt, azok a piros csíkos nadrágosak. Leszálltak, és láttuk, hogy a századosunkat vitték valahova félre. Másodszor is mentünk fáért, és már tartottuk a hasunkat, hogy ha csak egy kanállal, de már valami lesz. Jöttünk vissza és láttuk, hogy a német dzsip elment, és a szakács fordította ki az ételt, ami már forrott. És már szólt is a duda: Sorakozó! Már akkor nem ehettünk: mindent eldobni, és gyerünk neki az orosznak! Rögtön bevetettek minket. Bent voltunk az erdőben, közel egy vasúti átjáróhoz. Át kellett mennünk a vasúton. Ha valaki ment át, a golyók már röpködtek is, és ha eltaláltak valakit, eltaláltak: amikor jött a golyó, és hallottad, hogy süvít, az jó volt, mert az már elment. De ami megtompult, az beléd ment. Egyszer csak odajött a századosunk:- Fiaim, le vagyok váltva! - sírva mondta. A németek váltották le.- Százados úr, hát nem visz haza bennünket? - kérdeztük tőle, mert mindig azt mondta, hogy »hazaviszlek, fiaim benneteket, úgy kerülgessük a bajt, ahogyan csak lehet!« Ezért váltották le. - Nem tudom, velem mi lesz! - sírt szegény, szabályosan sírt, mint a kisgyerek.- Százados úr, milyen ember ez? - kérdeztünk az új századosra.- Jaj, gyerekek, ez egy vadmarha! Ez előtt nincs semmi! Ezzel már megmondott mindent. Az öreg századosunk - már az elejétől kezdve velünk volt - az olyan jó ember volt, hogy kenyérre lehetett kenni. Már előre kikereste, hogy merre kell mennünk, hogy távolabb essünk az oroszoktól. És ha baj volt, megmondtuk neki, hogy »ott nagyon lőnek azon a darabon, engedje meg, hogy elhúzódhassunk másfelé!«, és ő meg is engedte. Ebből lett aztán a probléma. Még el tudtunk tőle búcsúzni:- Isten veletek, drága fiaim, édes fiaim, drága magyarjaim! - mondta.
