Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
60 Még mi át tudtunk jönni a vasúti töltésen, nem kaptunk golyót. Kiértünk a bresztlitovszki műútra, mert addig a határiban voltunk, a faluban, ahol az az elágozás volt. Odaértünk a város szélére. Ott volt egy magyar kocsisor, ami a felszerelést vitte - ott azt vonatnak hívtuk. Egyszer csak ránk szóltak a királyfaiak, a Tóth Vince, Vince Lajos és a Kovács Józsi:- Meg vagytok bolondulva? Hiszen itt az orosz! - Ők már előlük menekültek.- Tudjuk, de nekünk ez a parancs! - mert minket hajtott az új pesti százados. Végtére már úgy be voltunk szorítva, hogy alig lőhettünk: a gyűrű annyira szorult, hogy ott már teljesen tehetetlenek voltunk. Nekünk még megvolt a régi százados szelleme - szökdöstünk vissza. Nála ezt megtehettük, de a pestinél nem volt pardon, az máris fejbe lőtte azt, aki visszament, saját kezűleg! Aztán valami hatodik vagy nyolcadik ember visszajött:- Minek menni...? Ott meghalni, vagy itt?- Hát miért? - kérdeztük.- Az a nagy százados - magyarázta - mind lövi fejbe a mieinket, akik hátra mentek! Ott feküsznek. Megijedtünk, mert tudtuk, hogy itt is bajban vagyunk, ott is.- Fiúk, ne engedjük, hogy egyenként agyonlőjenek bennünket. Ha ne adj’ Isten rohamot találunk kapni - mondta a Jákfalvi zászlós -, nem lövünk egyet se. - Mert ha egyet lőttünk, százat kaptunk és nem marad még hírvivő se belőlünk. Egymás között ezt így megbeszéltük, és elhatároztuk, hogy inkább megadjuk magunkat. Mégis csak biztosabb volt ott maradni, hátha nem lőnek agyon az oroszok. De azt is tudtuk, mit mondott a Sztálin: hogy nem ismer foglyot! Az oroszok egyre közelebb jöttek, de mi egyszerűen nem mehettünk hátra, mint az öreg a századosunknál. Amikor az előtte való télen kijutottunk a frontra, a Dnyepernél voltunk. A rendes hidat az oroszok felrobbantották, és volt csinálva helyette hadihíd: pontonhíd. Azt minden éjjel bombázták az oroszok, de szerencsére mindig mellé hányták a bombát. Már olyan fél télen, amikor már tarthatatlan volt a helyzet, hála az Istennek átjöttünk rajta, és felrobbantottuk, hogy fékezzük az ellenséget. Aztán egy idő után megint hídhoz jutottunk, mert nem csak egy helyen volt folyó. A Búgot kerestük, hogy menjünk ki Oroszországból, aztán be Lengyelországba, és be a Kárpátokba, hazafelé, de már azt nem értük el; a Búgtól innen estünk fogságba. Hogy mennyire lehettünk a folyótól, nem tudom. Két vagy három napjára a fogságba esés után már újságolták nekünk az oroszok, hogy a magyarok felrobbantották a bugi hidat, pedig hogy tele volt magyar katonával, lóval, felszereléssel. A fogságba esés Aznap reggel, amikor elfogtak minket - közben voltak támadások, amikor vonultunk vissza, de ezen a reggelen már az utolsó volt -, az első megfigyelőnk észrevette, hogy valakik előttünk vannak. Bizonytalan volt, nem tudta felismerni, hogy kik, még távcsővel se, mert még akkor olyan távolságban voltak.- Na, már talán jobb lesz a helyzet - mondta a Jákfalvi zászlós. - Tóth, gyere ide, állapítsd meg: Mit szólsz ehhez? - és adta a távcsövet. - Én azt állítom, hogy ezek magyarok. A mieink, onnét kerítnek bennünket. - Néztem, de énnekem gyanúsak voltak:- Én nem merem mondani, hogy magyar, vagy nem, de igen gyanús nekem, a ruhájuk nem passzol a némethez se, a magyarhoz se. - Olyan piszkos ruhának tűnt,
