Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
55 Macskaköves út nem is volt. Ez után már többé nem robbant senki, mert ők ezt biztosan tudatták egymással. Amikor beosztottak a rendes helyünkre, attól fogva már nem volt nyugtunk. Mindjárt az első éjjel lőttek bennünket: mi ott egy semmit jelentettünk. Volt velem akkor egy deáki gyerek, a Madari Zoli. Már a háború előtt is ismertem őt, Királyfáról a Vágról hordták a kavicsot - autó, traktor ugye nem volt még nagyon -, és aztán egybekerültünk Komáromban. Református volt, de nagyobb katolikus volt, mint én. Megjöttünk éjjel a frontról, a leszolgált dolgok után, már amikor végrehajtottuk, amit kellett, és nem hagyott elaludni, amíg a Miatyánkat el nem mondtunk közösen. A nagy hóban gázoltunk, erdőkön keresztül. Ha ott valakinek, ne adj’ Isten, le kellett a maga dolgára ülni, amikor meneteltünk - amit be kellett járni, megfigyelni -, és ha meg nem álltak a többiek, akkor az nem találkozott többet senkivel, olyan gyorsan behordta a szél a nyomunkat. Mindig egymás lépésébe léptünk, hogy könnyebben mehessünk. Ezt nem lett volna szabad csinálni, mert egy jól célzott golyó végigmehetett az összes emberen, ha pontosan egymás után menetelnek. Tiltva volt, de az első mindig csinálta a nyomot. Amikor már jól kiverte őtet a víz, hátrament, és ő lett az utolsó. így cserélkeztünk, a nyomokban mentünk, és néha meg kellett egymást várni, ha olyan idők voltak. Amikor beértünk a rendes beosztásunkra, ha a városon vagy a falun kívül voltunk, már ástuk is magunknak a dekungot. Akkora volt, mint egy rendes szoba, oda jártunk be enni, aludni, a föld alá. Minden századnak megvolta védelmi szakasza, és azt fent kellett tartani. Mi már csak a feltöltésre mentünk, mert voltak üres szakaszok, oda mentünk, ahol hiányzott az ember. Amikor már elfoglaltuk a helyünket, már mi nem előre mentünk: vissza, mindig csak vissza, olyan nagy volt az orosz nyomás. Néha egy darabig kibírtuk, két-három hétig fent tudtuk tartani őket, az attól függött, hogy azon a szakaszon milyen erő volt. Voltak szünetek is, de olyankor is lődöztünk, mert azért a golyók repültek, fütyültek. De aztán amikor az oroszok összeszedték magukat! Egyet lőttünk, és százat kaptunk. Beszélgettem valakivel, és egyszer csak lehunyta a szemét! Csak távolról lőttük egymást, úgyhogy én nem is láttam, hogy agyonlőttem-e valakit, vagy sem, mert én feljebb is tudom tartani a puskacsövet, és lejjebb is. Mindig az volt az eszemben, hogy mi lenne, ha otthon, nálunk csinálnának ilyet nekünk... Közelharcban nem vettem részt, mert már mi olyan kevesen voltunk, amikor arra került volna a sor, hogy fogságba estünk. Végtére már csak olyan embereket kaptunk, hogy se puska, se ruha! Hát mostan ha elesett valaki, ki merte volna cipelni a holmiját? Örültünk, ha a mi dolgainkat megtudtuk menteni! A végén már nem volt se borjú, se kenyérzsák, olyan szegény volt a magyar hadsereg. Lassan elkoptunk, pedig azok a lövések mind távolabbról jöttek. Csak azt vettük észre, hogy az ember összeesik: itt is meghalt mellettem, ott is! És én megmaradtam! A fegyverek A mi fegyvereink csak gyerekjátékok voltak az oroszokéhoz képest. A fronton mind új fegyvereik voltak, modernak, automaták, nekünk meg csak egy szakasznak egy automata jutott. Az oroszoknak az öreg puskájuk is tízlövetű volt, nem ötlövetű, mint a mienk. Egy húzásra tízet lehetett lőni, mert be lehetett állítani lövésre is, és úgy is, hogy amíg rajta volt az embernek az ujja, addig puf-puf-puf-pufogott, és dobálta ki a hüvelyeket. Amikor fogságba kerültünk, akkor láttuk, hogy a front mögött használják az öreg puskákat, voltak ott olyan fiatalabb gyerekek, mint nálunk a leventék, azok
