Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
56 őriztek bennünket: hosszabb volt a puska, mint a gyerek! Ott vicsorogtak, és mutogatták. De nekünk? Minden lövés után a závárzatot kirántottad, kiugrott az üres hüvely, a másik rögtön beugrott a helyére, és megint lőhettél. De amikor kilőtted az ötös tárt, megint újat kellett betenni, és ez mind időbe került. A mi puskánk egy-kettő besült, ha többet lőttünk, ugyanúgy a géppuskáink is. Átmelegedett a cső, és nem ugrott ki a hüvely. Mert ha a závárzatot kihúztuk, az üres hüvelynek magától ki kellett volna ugorni oldalra, de ez csak akkor működött, amikor már lehűlt. Ám az orosz fegyver nem sült be, az bírta. A német nyeles gránát megbízható volt, de a tojásgránátot már otthon, Magyarországon szabotálták, nem sok jó volt közötte. Egy alkalommal a szakaszvezetőnk - Villányinak hívták - éppen egy új kimosott inget vett magára, mert amikor szabadabb időnk volt, akkor szoktunk ruhát mosni.- Na gyertek, ketten-hárman - mondta -, kipróbáljuk a tojásgránátot! Mentünk vele, kidobtuk a gránátot és gyorsan lefeküdtünk. Nem robbant. Kidobtunk valami hármat-négyet, azok se robbantak! Ezután saját magunknak szét kellett lőni - ez is olyan gyakorlat volt -, és a szakaszvezető nézte. Volt, hogy az egyikünk bele tudott lőni, de a gránát csak odébb ugrott, és nem robbant fel. Ám akinek robbant, annak robbant rendesen! Ha akkor valaki nem feküdt le, annak elég volt a jóakarat! Aztán én is kidobtam a gránátot: nem robbant. Szét kellett lőni. Lefeküdtem, fekve jobban meg lehet támasztani a puskát. Elhelyezkedtem, becéloztam és meghúztam a ravaszt. Először nem sikerült: mellé lőttem.- Szakikám - mondtam a szakaszvezetőnek -, feküdj le, mert száz százalékba eltalálom! Tudtam, mennyit hordott balra a puskám, és betanítottak, hogyan kell lőni, amikor félrehord. Ráfektettem a kezemre, és megint becéloztam:- Száz százalék! - mondtam neki.- Hahá - elkezdte a röhögést, de a többiek hallották, hogy én háromszor is figyelmeztettem.- Szaki, lövök! - mondtam neki megint. - Én nem bánom, most már kilövöm! Egyszer csak már ordított! A színfehér tiszta ingére ráspriccelt a vér - olyan szerencséje volt, a szeme mellett ment el a szilánk, de a fülét megnyírta! Elkezdett hétszentségezni.- Az én hétszencségemet ne szidd! - mondtam neki. - Hallottátok, mit mondtam?- Hallottuk! Háromszor figyelmeztetted! - rávágták a többiek. Aztán besült, mert mindenki azt mondta, hogy »a Tóth figyelmeztetett!« De hát ő biztos volt a dolgában, mert volt olyan közöttünk, hogy nem tudta eltalálni, hiába mondta, hogy ilyen mesterlövő, meg olyan mesterlövő volt otthon. Mikor frontra kerültem, kispuskás voltam, de télen jött a parancs, hogy ennyi és ennyi ember megy kiképzésre, panzerfausthoz és mindenféle robbanószerekhez. Én is oda kerültem. Elvittek bennünket egy jó darabon hátrább az erdőbe, volt ott egy tisztás, és ott kellett mindent bemutatni, már képeztek ki minket tavaszra. A robbanóanyagokkal kiszakítottuk a fának törzsét, még ha akkora is volt, mint egy szoba: aláaknáztuk, és kidobattuk. Akkortájt kaptam meg a faustot is, egy farkasdi gyerek tett engem oda. És azt a faustot milyen nehéz volt cipelni! Az volt a legcsúnyább fegyver - a faustosok voltak legelöl, az volt az első halál. De megölhettél tízezer oroszt, azt nem lehetett összemérni azzal, ha egy páncéltörő ágyút vagy tankot felrobbantottál! De az nem volt olyan egyszerű. A tanknak a teteje ugye forog, és ha a faustos nem
