Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
54 1942 tavaszától 1943 augusztusáig Legtöbb időt Komáromban töltöttem mint tartalékos. Mindig készen voltam nekik. De elég könnyű volt meglépni, estére elmentem, már reggelre vissza is voltam. A szomszédom hentes volt, azt is behívták, és a tiszteknek hordta a szalámikat nyakló nélkül. Kért eltávozást, és kapott is, mert reggel hoztuk a cuccokat. így telt el az idő egészen 1943 augusztusáig, amikor kivittek a frontra. Egyszer-kétszer úgy sikerült a front elől meglógnom, hogy a háromcsaládosok közé álltam, és akkor azokból vitték az embereket, akik nem voltak olyan fontosak otthon, például a legényemberek. Aztán eljött 1943 augusztusa, és már vittek a frontra. Még azelőtt egy utolsó látogatást tehettem haza a szüléimhez. Gondoltam, hogy meglátogatom az öcsémet, Pistát, aki Budapesten dolgozott a földművelésügyi minisztériumban és közben felső iskolát is járt. De ezt már engedély nélkül csináltam: katona voltam, és ingyen utazhattam, akkor miért ne? Telefonáltunk neki Pestre, hogy megyünk, mert elvittem magammal a másik öcsémet is, a Józsit. Akkor ismerkedtem meg a Pista kedvesével, a Sándor Rózsával, akit később el is vett feleségül. Elbúcsúztunk, és a Józsit ott hagytam nála, így egy éjjelt ott aludt, aztán reggel a Pista feltette vonatra, és hazaküldte. Eközben már nekem jelentkezni kellett Komáromban. így 1943. augusztus 1-jén felültünk a vonatra, és még aznap átléptük a határt. Négy évig nem jöttem vissza. A fronton Nagyon sokat meneteltünk, faluról falura, és mielőtt beosztottak a frontvonalba, feleskettek minket. Amikor Szlobinba1 kerültünk - valahol ott áldott meg bennünket egy pópa -, már akkor nagyon sokan voltunk. Az összes katona a templom körül állt, télen. Megkeresték a pópát, odajött, és megszentelt bennünket. Nevettünk, hogy saját népe ellen esket fel minket. De nyugodtan azt is mondhatta, hogy »az első golyó a tiéd legyen«, mi nem értettük, ő mondta a magáét. A kántor az el is bújt, de egy tiszt ment megkeresni két katonával. Ha nem jön, akkor lelőtte volna, így aztán orgonáit, és szóltak a harangok. Ez volt az utolsó búcsúztató, ezután rögtön mentünk ki a vonalba. Első reggel a szegény Cirok, egy fiatal cigány gyerek rálépett az aknára. Akik akkor ott voltunk - ugye a légnyomás az kegyetlen, mindenkit földhöz vágott -, tele voltunk földdel, piszokkal. Feltápászkodtunk, törülgettük a szemeinket, aztán szaladtunk oda hozzá, ott volt abban a bombatölcsérben. »Segítsetek...!« - mondta szegény. Két oldalról megemeltük, de már akkor esett is ki a hurkája. A lábai kitudja, hol voltak, az egyiket elvitte teljesen. Egy- kettő meghalt, csak annyit tudott szegény mondani, hogy »segítsetek!« és már össze is roskadt a kezünkben. Ő volt az első halottunk. Aztán estére, amikor beértünk egy másik faluba, a tisztjeink a falubíróhoz mentek, két pár lovat kértek, hogy majd azok fogják fogasolni az utat, mert ott olyan utak voltak, mintha homokból lettek volna, a kis lapáttal egy-kettő ki volt ásva a lövészárok. 1 Zslobin [fehéroroszul: >Kao6íh] városról lehet szó a mai Fehéroroszország területén: a frontvonal 1943/1944 telén a város közelében volt. 1943 augusztusától egészen 1943/1944 teléig - a pópa áldásáig - hiányoznak az események.
