Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Kőrös Zoltán: Előszó

ségügyi ellátásban részesítették őket, a ruháikat fertőtlenítették, és a visszatértek 49 általános orvosi vizsgálaton estek át. Távozás előtt hadifogoly-igazolványt, egészségügyi lapot és díjtalan utazási utalványt kaptak, valamint egy kisebb összegű pénzsegélyt.43 Sok hazaérkező felvidéki nem tudta, otthon találja-e családját, mivel 1946 végétől elkezdődtek a kitelepítések - először Csehországba, a következő évben a lakosságcsere keretén belül Magyarországra is. Bolemant Károly ezzel kapcsolatban útbaigazítást is kapott Debrecenben: „Debrecenben lefertőtlenítettek, lemostak minket, és akkor jött a magyar: barátaim, ide figyeljetek, aki Felvidékre megy, vagy Erdélybe, ne szökjön a határon túl, hanem menjen szépen Budapestre és a konzulátuson nézzék meg, hogy a szülei nincsenek-e áttelepítve."

Több visszaemlékező említette, hogy Debrecenben további szűrések voltak (lásd Tóth Károly és Merva Arnold esetét). Kollárovics László is azt említette, hogy többféle kérdést tettek fel neki: „Debrecenben katonazene fogadott, a laktanyában meg volt csinálva a szállás, szalma volt hordva, ott feküdtünk. Majdnem kétezren jöttünk haza. Aztán fürdőbe lehetett menni, és röntgenre. És kihallgatásra - milyen csapatban szolgáltam, milyen frontszakaszon voltunk, mindent kikérdezgettek.

Amikor már minden megvolt, megírták a papírt, hogy akármilyen vonatra felszállhatunk, sehol nem kell fizetni, adtak húsz pengőt, és mehetünk Budapestre."

Pathó Ernő nem Debrecenen, hanem Kassán keresztül kerül haza: „Aztán már szlovákokkal jöttünk, Čierna nad Tisou, ott jöttünk át. Már szabadok voltunk. Körülfogtak bennünket az ottaniak, hogy nem-e hallottunk erről, arról, neveket mondtak. Kassán volt egy nagy épület, oda mentünk be, ott voltunk egy nap, ott adták a dokumentumot."

Azok a visszaemlékezőim, akik Magyarországon keresztül jutottak haza, Budapesten is megfordultak. Farkas Gyula a biztonság kedvéért a csehszlovák követségen is megállt: „Tudtam, hogy a határon problémák lesznek, már akkor tudtam, hogy Szlovákia vissza lett csatolva, hogy nem fognak tudni Szlovákiába engedni. Elmentem a csehszlovák konzulátusra, és ott kértem olyan papírt, hogy fogságból jövő katona vagyok. Hogy haza tudjak jönni, nehogy akadály legyen a határon, ne legyen valami nézeteltérés, hogy szökött vagyok, vagy valami. Azt mondták, hogy szerencsém van, hogy tudok velük beszélni, mert másképp nem engedtek volna be, ha nem tudok szlovákul.”

A hazaérkező felvidéki hadifoglyokat még egy akadály várta, az országhatár átlépése. A háború utáni időszakban, amikor a csehszlovák-magyar viszony a mélyponton volt, ez nem volt egyszerű feladat. Több visszaemlékező az illegális utat választotta, köztük László Béla is: „Az Ipolyon jöttünk át, ötödmagammal. A cseh fináncok elmentek, és a magyarok engedtek bennünket, hogy most mehetünk. A cseh járőrökkel két kutya ment, és egyszer csak megfordultak. Azt mondják emezek nekem, hogy Béla, agyon kell őket csapni! Mi, bolond vagy, már mikor itthon vagyok? Félreálltam, csinálj, amit akarsz, én ebbe nem megyek bele. Odajöttek, egy beszélt szépen magyarul: hogyan, fiaim, honnan jöttök? Nem lássa rajtunk az orosz ruhát? Most jövünk fogságból. Nézzétek, fiaim, be kell kísérni benneteket Párkányba, a financlaktanyára, és akkor fel lesz híva a falutok, hogy tényleg oda valók-e vagytok, azoknak kell igazolni. Aztán bevittek Párkányba és bezártak bennünket a váróterembe. Elszedték a fogolyigazolványt és azt mondták, hogy legké-43 Uo. 245.