Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Kőrös Zoltán: Előszó
50 sőbb tíz órakor ki leszünk engedve. Ott voltunk bent a sötétben, fél tíz volt és már nyitották ki az ajtót - itt a fogolyigazolvány, mehetünk haza, mindenki abba a faluba való, ahogyan be van adva. így elengedtek.” Kollárovics László három napig maradt Pesten egy barátja családjánál, és csak azután indult haza. Ő is átélt egy utolsó vizsgálatot az országhatáron: „Szobon a rendőrség felhívta a párkányi rendőrséget, hogy ez és ez, ilyen nevű hadifoglyok fognak menni a nemzetközi gyorson, át a határon. Volt igazolványom, elvitték és kikérdezgettek, hogy a szüleim hol laknak. Mondtam, hogy Bagotán a főúton. Betelefonáltak Gyallára a rendőrségre, onnan kiment egy rendőr a szüléimhez, és az kikérdezte őket, hogy maguk fia a Kollárovics László? Aztán megkapták a telefont a párkányi rendőrségen, odaadták a papírt, hogy mehet mindenféle gyorsvonatra, semmiféle jegyet nem kell venni. A vonatban egyik utas kalácsot adott, mert látta, hogy hadifogoly vagyok. Érdeklődtek, hogy itt és itt volt a fiam, meg az apám, nem-e találkoztam velük.” Hideghéti Flórián Budapesten szállt fel a vonatra, és az előtte álló úttól nagyon ideges volt: „Beültem a vagonba, borzasztó ideges voltam, és elhatároztam, hogy Szobnál meglépek. Ahogy ülök a vonatban, jött egy asszony és látta, hogy német ruha van rajtam, elment. Egyszer csak jön egy csehszlovák rendőr, odajön hozzám, azt kérdi szlovákul, hogy hadifogoly? Igen, én vissza, oroszul. Ide hallgasson, erről a helyről ne menjen el, maradjon itt, ő majd fog intézkedni, mert azt mondtam neki, hogy nagyon félek, hogy nem-e lesz bajom. Átmentünk a határon, öt óráig kellett várnom, mert telefonáltak mindenhova, és kivizsgálták, hogy a szüleim nem-e voltak háborús bűnösek, nem-e lesznek kitelepítve. Aztán újból vonatra szálltam, jegy nélkül, és eljutottam Szencre, ott leszálltam, és így kerültem haza." A hazaérkezést a visszaemlékezők érzelmes eseményként írták le. Többen éveken át nem látták a hozzátartozóikat. Kollárovics Lászlóra Érsekújvárban várt a bátyja, de az igazán érzelmekkel teli találkozása otthon, Bagotán volt: „Mivelhogy tudták, hogy jövök, a bátyám vonattal jött Újvárba, és ott az állomáson várt engem. Aztán együtt jöttünk haza a mamáékhoz. Mikor a mama meglátott, örömében sírt is, meg nevetett is, hogy hát ilyen háborúból élve hazakerültem, ennyi év után.” Hasonló örömmel fogadták otthon Pathó Ernőt is: „Itt, a faluban találkozunk két olyan fiatal fickóval, azok olyan gyerecskék voltak, mikor én elmentem négy évvel előtt. Beszélgettünk, mondtuk, hogy kik vagyunk, az egyik az mindjárt elszaladt a nővéreméknek megmondani, hogy jöttem haza. Aztán hazáig elmentem, kiskapun zörögttem, kutya ugatott nagyon, anyám kijött kívülre az ajtóhoz, aztán kiáltott, hogy ki az? Mondom, hogy én vagyok. Ügyi nagyot sikoltott, meg minden, apám kiszaladt, hogy mi baja van neki. Mindjárt a nővéremék is jöttek, már megvolt a gyerek is, meg két bátyám is megtudták, úgyhogy már azon este összejött a család. így kerültem haza.” Simon Istvánná nem csak a lányának, Ilonának örülhetett három hosszú év után, hanem a hírnek is, hogy férje is hamarosan haza fog jönni: „Édesapám is már akkor jött velem haza, de ő még Máramarosszigeten maradt, mert először csak a nőket engedték. Aztán egy hét múlva ő is jött haza. Nagy örömmel fogadtak mindenkit itthon, a busznál vártak bennünket, mert már tudták, hogy jövünk." Huóko Károly késő este érkezett haza, és elővigyázatosságból nem akart nagy meglepetést okozni édesanyjának: „Éppen egy haverommal találkoztam, mikor mentem az öreg Felső utcán hazafelé. Aztán ő nyitotta be a kaput és kihívta a mamámat, mondta neki, hogy láttam a Karcsit, hogy jön haza, nehogy az anyámat valami baj érje a meglepetésben. És akkor a haver mondta, hogy no, gyere ide, és átöleltem.”
