Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
288 meg olyan vagyok. A fészkes fenét! Ez meg azt mondja, hogy »hát beálltál a pártba?« Szóval az ember minden szavával valami állást foglal, úgy megnyilatkozik. Én fiatal voltam, és az igazságérzetem diktálta azt, hogy megmondjam az igazam. Az emberek nem egyformák, és hogyha valaki feljebb van, az nem biztos, hogy azért van feljebb, mert megérdemli, és föltétlenül oda való, azt csak úgy hozta a sors. És aki lejjebb van, az nem biztos, hogy annyira alávaló ember, annyira megvetendő, vagy annyira kihasználandó. Lehet, hogy különb ember, mint aki neki parancsol. Ez teljes igazság szerintem, akkor is annak tartottam, és nekem ez olyan természetes volt. És valaki abból azt következtette, hogy én isten tudja milyen nagy kommunista vagyok. Nem, egyáltalán nem, de igazságszerető vagyok, azt nem tagadom máig se. De közben azon voltam, hogy találjak helyet magamnak. Visszavettek a vasúthoz- az Egri főtanácsos, aki annak idején Újvárban volt főnök, most a Dunakeszi főműhelynek volt a főnöke, és hozzá sikerült bemennem. Mikor mentem be, akkor találkoztam egy ismerőssel, egy Tóth nevű asztalossal:- Hätte mit csinálsz itt? - kérdi.- Megyek a főnökségre - mondom neki. Bementem az Egrihez, és nem ismert engem, én névtelen voltam az ő számára. Megijedt, hogy mi van, mert az ő két fia hunyadista volt, tehát kint voltak valahol nyugaton. Bizonytalannak érezte maga alatt a széket, és úgy gondolta, hogy esetleg én valamit mondok őrá, pedig nem mondhattam volna rá rosszat, még ha akartam volna se.- Hogyan tudja igazolni magát, hogy maga az, akinek mondja? Van valami írása?- kérdezte. Nem volt írásom, az egy elbocsátom volt, amivel a hadifogságból bocsátottak el.- De vannak itt olyanok - mondom neki -, akik Újvárban szintén ott voltak.- Ki?- A Tóth, az asztalos. Szólt az irodaszolgának, hogy hívják föl őtet. Feljött és akkor csak rám nézett.- Ismeri őt? - kérdezte az Egri.- Hát hogyne ismerném, ott tanult minálunk! És ezzel el volt intézve az igazolásom. Aztán az igazolással mentem az igazgatóságra, és visszavettek, újra vasutas lehettem. De ott is, olyan szerencsétlen voltam. A megszokott élhetetlenségem, ahova beosztottak, elfogadtam: »A hűtőkocsikhoz megy.« Életemben hűtőkocsiban nem voltam. De ott a hűtőkocsiosztályon megint csak meglepetést okoztam. Bemutatkoztam, ez és ez vagyok, ide küldtek. Adtak valami munkát, de hát csak olyan semmi munkák voltak. Ott voltam körülbelül olyan tíz napot, bejártam, de már ottan nem tetszettem nekik, mert mindig munkát kértem:- Elvégeztem, adjanak munkát! Ők még ilyet nem láttak: valaki mindiga munka után szaladgál!- Elvégezte?- Persze hogy elvégeztem - igyekeztem mindig szépen dolgozni, nem akartam én szégyent vallani sehol. Aztán az lett a vége, hogy kaptam az öcsémtől egy levelet: »Édesanyánk komoly beteg, te hazajöttél, és nem jössz haza.« Az édesanyám olyan rosszul járt, hogy húsvét előtti napokban fát vágott, akácfa ágakat aprózott fel, és ahogy vágta, megperdült a fa, és a tüske a bal szeme fölött szóródott be. Kihúzta ő mindjárt, de vérmérgezés lett belőle, és aztán azt gyógyították, kórházban volt Újvárban. Nem is igen javult meg a szeme. Az öcsém öt évvel fiatalabb volt nálam, kereskedőinas volt a nagybátyámnál Vásárúton, ő se volt otthon, édesanyám egyedül élt. Nagyon dühös volt rám, hogy
