Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
szándékkal, amit tudtak, vagy amit le akartak írni. Ottan vigasztaltak bennünket, hogy hazamegyünk, persze hogy hazamegyünk. Megjegyzem, ők tudhatták azt is, hogy a magyar kormányküldöttség kint volt, és azoknak már megígérték, hogy 1948-ban hazaszállítják a magyar foglyokat, tehát ők ott abban a tudatban írták biztosra, hogy hazamegyünk. És 1948-ban tényleg hazakerültünk. Még aztán egyre emlékszem, amit olvastam, hogy egy győri hegesztő csoda hegesztéseket csinált. Úgy irigyeltük, hogy ez jó helyre ment, a szakmában dolgozhat. Aztán az illető nevével találkoztam itthon, Magyarországon is, élmunkás lett, a magyar lapok is tele voltak akkor vele, még talán képet is találtam az újságban. Még Szavicsiban voltunk, mikor az első számokat megkaptuk. Az Igaz Szóból olvastuk, hogy lakosságcsere van, hogy »az áttelepülő magyarok ott újra birtokot kapnak«, minden olyan vigasztaló volt, mintha minden nagyon rendben volna. Az legkésőbb 1947 augusztusában lehetett, mi akkor szereztünk tudomást arról. És még akkor én ott mondtam, hát ha ilyen igazságosan megy, akkor nem is olyan veszélyes. És ezen aztán nagyon föllázadt egy gyerek, mert ő jó gazda volt, »ő nem akar máséba menni, az övét meg nem engedi!«- Hát mit tudsz csinálni? - mondom neki. - Egyrészt itt vagy, és ha hazamész, ott mit tudsz csinálni? Nem tudsz csinálni semmit, ha egyszer ők megegyeztek és így van az egyezség, akkor te ott meg fogod kapni ugyanazt, és gazdálkodsz tovább - már én így képzeltem el -, ott megmaradhatsz magyarnak, itten mi lesz veled? Ezen aztán egy kicsit nézeteltérés volt köztünk. Tudta mindenki, hogy ki hova tartozik, ki erdélyi, ki délvidéki, ki felvidéki, ezt tudtuk egymásról, de aztán hogy hogyan leszünk otthon, azt nem. Én nem tudtam azt, hogy az édesanyámat áttelepítették, vagy se, honnan tudtam volna? Ilyesmiről írni nem lehetett, tehát teljes bizonytalanságban voltam. Viszont tudtam, hogy vannak rokonaink, ott az Irénke néniék Pesten. Az utolsó napokban mentem a Kiss Tibihez, az volt az írnok, a stábnak az irodavezetője, valószínű, az orosz írást is megtanulta. Csak később kerültem vele össze, ő is csak úgy ismert engem, hogy hát én vagyok a festő. Nála voltak ezek az iratok:- Tibor - mondtam neki -, én Magyarországra akarok menni, adok egy pesti címet, oda akarok menni.- Hát nem lehet - azt mondja -, már leadtam.- Csináld vissza valahogy.- Most pofázol? - Dühös volt. - Hisz most csináltam, írjam át az egészet? Aztán végül megcsinálta, és én magyarországinak lettem bejelentve. Körülbelül április 23-a, 24-e lehetett, mikor Lesznajáról mentünk ki az állomásra. Déltájban volt a sorakozó, és kivezettek minket a lágerből. A láger előtt volt olyan dimbes-dombos gödrös rész, bokros terület, ott várt egy szakasz katona bennünket. Megmotoztak, és utoljára elvittek mindent. Volt, aki addig őrizgette a fényképeit, és ott vitték el, mikor már kívül voltunk. Valami öt vagy hat levelet kaptam édesanyámtól 1947 tavaszától 1948 tavaszáig, azok is ott maradtak, hát minden írást elvittek. Előtte egy politikai tiszt nagyon szépen elbúcsúztatott bennünket:- A hadifogság az hadifogság, de lehetőleg ne csak a rosszat mondjátok el, hanem a jót is. Hát az nem sok, azt hamar el tudjuk mondani, ami ott jó volt.- De sajnos - folytatta a tiszt -, tíz embernek itt kell maradnia, mert különböző bírósági ügyekben itt kell tanúskodniuk. És akkor felolvasott tíz vagy tizenkettő személyt, akiknek bírósági ügyük volt. Mögöttem harmadiknak, negyediknek állt egy idős bácsi, és mikor annak a nevét 281
