Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
res volt, a második az négy méter, és a többi aztán már tűzifának ment. Tizenkét méter volt az, ami hasznosítható volt. És néha az ember maga is sajnálta, hogy hát ilyen vastag fákat eltüzelni? Nálunk aranyat érne, ott meg eltüzeltük. De ott én nagyon jól kifogtam, mert jó brigádba kerültem. Volt egy erdélyi fiú, az András, és egy tiszántúli gyerek, a Gyurka, a vezetéknevükre nem emlékszem. Gyurka volt a fejszés, az András jobbkezes, én balkezes voltam, úgyhogy nekünk nagyon jól ment a fűrészelés, mert nem kellett egyikünknek se kifordulni, mind a kettő a jó kezével dolgozott. Bevágtuk a fát, nekiálltunk a fűrészelésnek, egyszer csak dőlt a fa, ezt élveztük nagyon. De féltünk is tőle, mert egyszer hallottuk - az nem minálunk történt, talán Ivanovón -, hogy kint voltak az erdőn, döntötték a fát, és a döntésnél mindig kiabálnak, hogy vigyázat, vigyázat, és akkor az egyik ember futott, de éppen a fa dőlése irányába. Oldalra lépett volna két métert, semmi baja, de így a fának a csúcsa éppen elérte és teljesen összetörte őt. Az egy óriási csapás, egy olyan tizenöt-húsz méteres fa mekkorát üt a földre: ha acélból volna az az ember, akkor is összetörné. Szóval ez volt a veszélyes. Nálunk meg az a veszély állt fent mindig, hogy megjelölték a fákat, hogy melyiket kell kidönteni, tehát nem tarvágást csináltunk. És akkor annyit kell spekulálni az embernek, »no ez elfér ott abban az irányban, le fog menni?« Mert ha rádőlt egy másik fára, akkor a másik fát is ki kellett vágni. Most akkor a két fa egymáson, és alatta meg vágjuk ki a fát - az aztán komoly veszély volt. És volt úgy, hogy három fa is összegabalyodott. De nagyon élveztük, már akkor jó hó volt ottan, decemberben, és mikor elvégeztük a munkát, összehordtuk rakásra az ágakat, összeállogattuk, meggyújtottuk, aztán a másik oldalról, ahol nem ment a füst, élveztük, melegedtünk. Volt úgy, hogy lefeküdtünk a bundákra, ott a hóra, mert abban az évben már kaptunk báránybőr bundákat is - ócskákat, de hát amilyen jutott. Nekem vékony jutott, olyan könnyű, hogy igazán. Azt mondták, hogy »te úgy is bent lógsz, hát neked jó ez«, de tényleg úgy volt. Lesz naja Potyeprovóról minket bevittek Lesznajára, úgy március közepén, már jó idő volt akkor, a hó is elolvadt. Gyalog mentünk oda, olyan tizenöt-húsz kilométerre lehetett tőlünk. Lesznaján már az első világháborúban is láger volt, az Osztrák-Magyar Monarchiának, meg az oroszoknak is, ki mikor volt benne. Ott nem kellett dolgozni egyáltalán, de azért toboroztak mindig, hogy ide kell menni, oda kell ember. Mikor egyszer kivittek bennünket, mondták, hogy az a domb ottan, az hadisír, tömegsír. Néztünk, úristen, ez sír? Azt mondták, hogy tífuszjárvány vagy kolera volt akkor ott éppenséggel, és hogy ott valami hetven-nyolcvanezer fogoly van eltemetve. Hogy azok a monarchiának a hadifoglyai voltak, vagy az oroszoké, nem tudom. A második világháborúban ismétlődtek a dolgok, először a németek odadobták a lengyeleket, aztán az oroszokat, aztán az oroszok csukták oda a németeket, akkor éppen azok voltak sorban megint. Ez így van, szörnyű volt, nem akartuk elhinni. Aztán szépen elegyengettük a talajt, de be voltfüvesedve, bokrosodva, nem tudtuk mi teljesen rendbe tenni. És ott Lesznáján kórház is volt, talán a baranovicsi körzetnek ott volt a legnagyobb kórháza. Én nem voltam ott szerencsére, de az Ottót, akik emlegettem, hogy a kristályos hipermangánt rátette a lábamra, azt ott rontották el, ott kapta azt a tejinjekciót. Közben nem tudtuk, hogy otthon mi a helyzet, nekünk fogalmunk se volt olyasmiről, hogy deportálás, meg áttelepítés, ott nem értesültünk róla. Volt egy újság, az Igaz Szó, a hadifoglyoknak egy lapjuk, amit Moszkvában adtak ki. Az ottaniak leírták jó
