Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
aiONHV VAUžlIA! 278 la már majdnem kész volt, mi a másik oldalt próbáltuk összehozni, amennyire lehetett. Embertelen munka volt, olyan ellátás mellett kikészíti az embereket. Ott még szerencsére nem kötött föld van, hanem homok, tehát homokból építettünk várakat. Irtózatos tömeget kellett oda összehordani, amíg elértük azt a hét-nyolc méter magasságot, fent a tizenegy méter szélességet, és alul h úszón két-h úszón négy méter is lehetett. És ottan magyar módra, mi úgy kitüntettük magunkat a munkában, hogy állítólag megnyertük a november 7-re kitűzött munkaversenyt is. Mert ott mindig munkaverseny volt, május 1-je előtt, november 7-e előtt. Ha Baranovicsibe jött például így az úthoz egy egész vonat kavicsszállítmány, azt akarták, hogy egy-két óra alatt az a vagon szabaduljon fel, és mehessen újból. A vasútnak az volt az érdeke, és minden nácselnyíknak is, hogy a fogoly dolgozzon. Ha éjjel jött meg a szállítmány, akkor minket egy órán belül riadóztattak, hogy gyerünk, gyerünk. Egyszer is így volt, olyan éjféltájt, mikor első álmát aludta az ember, megjött a szállítmány, és riadóztattak mindenkit, hogy »riadó, riadó, indulás Baranovicsibe!« Akkor úgy voltam elkönyvelve, mint festő, nem kapkodtam, nyugodtan feküdtem tovább. Bejött a hadnagy, egy olyan fiatal srác volt, és a Rápolti Jóska mint tolmács. A hadnagy meg szó nélkül - már kezében volt a derékszíja - végigvágott rajtam.- Nem, ezt ne bántsa, ennek nem kell menni, ez a kudozsnyikl - közbelépett a Jóska. De már hiába imádkozott, már akkor megkaptam a magamét. Csuda jó volt. A Rápolti Jóska úgy indult el hazulról, hogy magyar gyerek volt, székely gyerek. De áldott jó gyerek lehetett - az apjának egyetlen fia -, az apja javítóintézetbe tette. Elkerült Bukarestbe, kitanulta a takács szakmát, már ez alatt az idő alatt, amit ott a javítóban töltött. Megtanult tökéletesen románul: azt mondta, hogy úgy jobban beszél, mint magyarul:- így közönségesen veletek beszélek magyarul, de ha finoman akarok, udvarolnom kell egy lánynak, azt már csak románul tudom, azt nem tudom magyarul kifejezni. Ilyen gyerek volt. Aztán berukkolt, a katonai méntelepre került - volt huszárság, tüzérség, a lovakra szükség volt, így a lóneveidébe került. Azokkal került ki aztán Németországba, az egész ménteleppel, és ott elkezdett németül tanulni. Baranovicsiben ismertem meg, már akkor dadogott oroszul is. Három éven belül már oroszul is tudott, már ott ő volt a tolmács. Életrevaló ember az megáll, megél a jég hátán is. Akiben van annyi rámenőség, az kell hozzá. Mikor ott voltunk Potyeprovóban, a többiek dühösek voltak rá: minden este odajött hozzám, de nem ott volt a helye, és ottan mesézett, beszélt ezt-azt, össze-vissza, azt lehet mondani, hogy beszéd nélkül nem tudott élni. Még onnan Novomisből úgy eszembe jut az, mikor november 7-re készültünk. Készülődtünk volna már előtte való héten, álltunk felsorakozva, hogy megyünk ki munkára, és akkor bejött a városból egy pasas, és valamit mondott a hadnagynak.- Van itt festő? - kérdi a hadnagy. Mindjárt azt kiabálták, »ott az Arnold, majd megy«. Ahogyan ki akartam menni, az egyik gyerek megrángatta a kabátomat:- Vigyél engem is magaddal - ránézek, Racskó Laci volt, Pest környéki gyerek.- Jól van - mondom neki. Kimentem, hogy én vagyok a festő, de mindjárt mondtam, hogy segítségre volna szükségem. Persze a Laci felcsapta a kezét, és már mentünk is. Odamegyünk, és kérdezzük a vezetőnktől, hogy hát mi lesz. Hogy majd a járási nácselnyík megmondja - mert Nomovis járási székhely volt -, valamit festeni kell neki. Hát, festeni, jó isten. Mikor odaérünk, kijön a nácselnyík, és azt mondja:
