Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
és már folyamatosan ez ment, már egy hét elmúlt, és még mindig nem és nem akart több lenni a munkából. A Novák hiába próbálta hajtani az embereket, nem bírtak többet csinálni. Azokat nem lehetett közvetlenül büntetni, mert ha őket büntette volna, akkor kiesnek a munkából. Az lett a vége, hogy kitalálták, hogy a szakaszparancsnokot kell megbüntetni. Erre fel aztán állítólag a Novákot derékig levetkőztették és kikötötték a mocsár szélén egy fához. És ott a szúnyog vastagon volt. Azt mondták, hogy majd belepusztult a kikötésbe. Szörnyűséges volt. De voltak olyanok is köztük, mint például egy gútai gyerek, Ferinek hívták, nagy lapaj volt. Ő ott, Ivanovóban bejárt azokhoz a házakhoz, ahol mint megszálló katona volt a háború alatt, véletlenül oda szállásolták őket. Ilyen találkozás is volt. Mondták is, hogy a Ferinek jó volt, járt a házakhoz, egyikhez is, másikhoz is. Azoktól hallottuk először a Szereda nevét is, aki az őrségbe tartozott. Azt is velük hozták oda Szavicsiba. A garnizonban volt aztán, és mondták, hogy »ez a Szereda, ettől őrizkedjetek, mert ez egy vadember«. Alacsony, fekete gyerek volt, de sötét tekintetű. Aztán az Arisztoltól kérdeztem, hogy miért olyan vad ez a Szereda. Azt mondta, hogy ne csodálkozzunk rajta, ennek az egész családja elveszett. Mert Vinnyicának hívták azt a települést ott, Dél-Ukrajnában, ahol állítólag Hitlernek volt a főhadiszállása: amikor elment a frontra, onnan irányította a dolgokat. Állítólag - én azt nem tudom, akkor mondták - ő odavaló volt, és hogy ott az egész községet kiirtották. Flogy ez így igaz-e, azt nem tudom. És hogy a Szereda is az egész családját elvesztette, hát azóta rettentő bosszúálló. Tehette. Ő kezében volt a fegyver, nekünk akart viszszaadni mindent, pedig hát közülünk azt hiszem, senki a világon nem volt abban bűnös, hogy ő szerencsétlenül járt. Kegyetlenül bánt az emberekkel, úgy mint a cigányok mondták, hogy »hát a magyar csendőr az nem ír, az mindjárt törül«. Flát ő is minden alkalmat megragadott. Volt, akit figyelmeztetett az őrök közül, megtaszított esetleg egy kicsit, de az más dolog, hogyha a géppisztolytussal figyelmeztetés nélkül úgy hátba vágják az embert, hogy a lelke szakad ki. Csak azért, mert neki ütni való kedve van. De ez nem egyedüli dolog, ez számtalan embernél előfordul: hogyha hatalmat kap a kezébe, és úgy érzi, hogy neki törlesztenivalója van, akkor törleszt irgalom nélkül, tekintet nélkül arra, hogy ki bántotta őt, és ki nem. Mi kollektív bűnösök voltunk az ő szemében, tehát aki a másik oldalon állt, azt ütni kellett. Idehaza az a béreslegény miért ütötte úgy az ökröket? Mikor őrá az intéző vagy a gazda megharagudott és szóvá tett neki valamit, vagy összekáromította, azt a sértést továbbadta az ökröknek. Mert azoknak tehette, másnak nem. Mi is úgy voltunk, mi voltunk azok az ökrök, akiket ütni lehetett, és ha úgy érezték, hogy minket kell is ütni, hát akkor ütöttek. Elvileg nem volt szabad ütni a foglyokat, mert a testi fenyítést ott is a hatalom fönntartotta saját magának, de hogyha ütött, hát akkor szemet hunytak. Megértették, neki az egész családja veszett oda, tehát neki szabad. 1946 őszén, októberben, novemberben kerültünk össze kárpátaljaiakkal is, akiket elhoztak málenkij robotra. Ők deportáltak voltak, nem hadifoglyok, de ott mindegy volt, vojnopleni az egyik is, másik is, tehát egyforma, vsze rovno. Azok mind magyar emberek voltak, mert a magyar vidéket tisztították ki. Az oroszok már tudták, hogy a határ ott lesz, ahol ők megrajzolják, és azt a vidéket szerették volna minden ellenállótól már előre megtisztítani. Munkáskézre úgyis szükség volt, hát kivitték a férfilakosságot. Aztán csoda jó dolgok voltak. Voltak közöttünk dobronyiak, Nagydobronynak a neve úgy megmaradt az eszemben, mert volt köztük egypár jópofa ember is. Volt egy alacsony, zömök, piros arcú ember, Miskának hívták, őrá mondták, hogy a partizánlágerben egy vödör krumplit megevett egy evésre. Krumplit szedtek, hát ott 269
